Huszonöt éves, magyar, diplomás, pályakezdő. Ennyi már bőven elég lenne egy hitelminősítőnek, hogy a különösen kockázatos csoportba soroljon. Személy szerint engem is. De hogy jutottam én, a rendszerváltás ígéretes nemzedéke, ilyen kilátástalan helyzetbe? A kérdést lesz időm a következő tíz hosszú és ínséges évben kedvemre fejtegetni.
Történelmi mélypont, elveszett évtized, no meg a bóvli – ez hallik mindenfelől. Európa-szerte minden államfő, szakértő, újságíró, uniós biztos és kedves ismerős összeszűkült szemmel azt ismételgeti, hogy a helyzet még csak sokkal, de sokkal rosszabb lesz. De miért pont én? Miért én töltsem a legszebb éveimet az állandó megszorítások, meg kiigazítások, meg átalakítások, meg megújítások korában? Huszonöttől harmincötig tart a fénykor, nem? Pislákoló fénykorról pedig ki hallott? Én ráadásul igazi vállalkozó szellem vagyok, aki nem rest élni a lehetőségeivel. Na ez az, lehetőség. Azt mondják, az nem lesz. Pedig közeli élmény még, hogy vihorászva veszem át a jeles diplomám, kitörő örömmel nyugtázom a sikerült nyelvvizsgáimat, elegáns mosollyal írom alá a külföldi szakmai gyakorlatom. Most pedig csüggedek.
Lesz-e vajon munkahelyem jövőre. Mert több mint nyolcvanmillió európainak biztosan nem! Két vaskos országnyi dolgozni kész tömegnek marad a segély jövőképként. Segély, hitel, adós – ezek az új vezényszavak. Az én nemzedékem akkor is képes egyenként milliós tartozásokat felhalmozni, ha egy fillért hitelt sem vettünk fel. Megteszi ezt helyettünk az állam. Persze nem egyenként törlesztenünk; alacsony bérekben, rossz egészségügyben, elmaradott oktatásban, kevéske nyugdíjban, közösen tesszük mindezt.
Mi leszünk azok, akik álljuk a cechet. Ki így, ki úgy. A lényeg, hogy fizessünk. Nyugaton a gazdagok képesek megoldást találni. Van miből válságot kezelni. Mi viszont nem vagyunk gazdagok. Bóvlik vagyunk. Elesettek, kiszolgáltatottak, szegények vagyunk Európában – már papírunk is van róla. Az én nemzedékem legfájóbb sebe, hogy úgy tűnik, a remény is elszáll, hogy valaha meggazdagodjunk. Ám az érem, ha nem is csillogóan fényes, azért még mindig kétoldalú. Rosszkor születtünk, de az izgalmak világába. Kezemben az okostelefon, hónom alatt a laptop, arccal a Facebook felé. Külföldön tanultam, dolgoztam, világot láttam. Mi kellhet még? A jövőm!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
