Minden szertartásszerűen zajlott. A szendvicsestálca békésen a mackónadrágos ölben várakozott, unottan szisszent mellé egy dobozos sör, a gyerekek a kisszobában a lecke fölött gubbasztottak, a mutatóujj elegánsan pihent a távirányítón. Már várta az ismerős taktust, mellé rutinosan dúdolta volna a könnyed dalocskát. „Új élet vár…”

 
Barátok közt forgatása

De a dallam csak nem akart megérkezni. Ellenőrizte a karóráját, ott mindent rendben talált, épp 20 óra 50 percet mutatott. Nem értette. Se munkaszüneti, se ünnep.

„Állítólag vége. Valami reklámadó”, vetette oda a felesége a konyhából. „Micsodaaaa? – bőgte el magát – na most már aztán elég legyen!” Úgy, ahogy volt, kilépett a gangra, hogy ott folytassa az irdatlan üvöltést. Kijött. Kijött belőle minden. A drága vadászatok, milliós utazások miatt érzett kínos féltékenység, az eltitkolt fociutálat, a külföldre ment testvérhiánya. Izzó szemmel rontott vissza a lakásba, a kiskredencből marokkal tépte ki a szépen szortírozott közüzemi számlákat. A szétcincált papírfecniket Holleanyóként szórta le a negyedikről. Itt-ott megcsillant egy-egy narancssárga folt az apró lapokon.

„Ezt nem vehetitek el tőlem!”

A kései zajra előbújtak a szomszédok, mindenki az esti tévézésre öltözve, köntösben, tréningben zúdult ki a gangra. Ugyanaz az értetlen fájdalom tükröződött a szemekben. A megértéstől új erőre kapott, már szakértőként hirdette a reklámadó ördögi velejáróját, a műsorkorlátozást. Hogy nincs többé se a Miki, se a Zsolt, se a Rózsa bisztró, se a boldog élet. Mindenki egyenként kérte ki magának, mindenki együtt tajtékzott a hallatlan igazságtalanságtól.

„Ennyi és ne tovább!” – zárta le egy igen mélyről érkezett hörgéssel, majd kiadta a parancsot: irány a Mátyás király tér!

Otthonkában vonult a nép a kispesti utcákon, csak úgy hömpölygött a dühös tömeg, akár egy megáradt folyó. A díszletek közé érve megszeppentek. Megérezték, hogy valaminek vége. Egymásba kapaszkodva, csendben temettek egy korszakot, egy szebb, egy szabadabb világot, amikor még lehetett választani. Csatornát.

Könyvheti ajánló

Lipovecz Iván Miénk lett volna a tér? A magyar média magánosítás 1989–1999 című kötete azokról a politikainak mondható napi- és hetilapokról szól, amelyek 1989 elején már, és 1999-ben még mindig életben voltak (és amelyek – kevés kivétellel – ma is léteznek).
(Kalligram, 248 o.)

Farkas Zoltán Hét szűk esztendőjében a Gyurcsány-kormány 2006-os stabilizációját, a Bajnai-kormány válságkezelését és az Orbánkormány „fülkeforradalmát” tekinti át, elemezve, hogy az egymást váltó, eltérő gazdaságpolitikai felfogások és próbálkozások következtében miként s miért vergődik a magyar gazdaság, a folyamatok hogyan vezettek el az állam gazdasági teljhatalmát törvényesítő önkénygazdaságig.
(Napvilág, 342 o.)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!