Ernyedten kókad a nagy melegben a diófa lombja, küszködve takarja a napsugaraktól a napozóágyas nagymamát.
A kisrádió és a hámozott gyümölcs gondosan a kisszékre készítve, a lábak az elnyűtt csíkos matracon pihegnek, szól a Kossuth, ölben az újság, minden a helyén. Ám a homlokráncok mégsem békéről árulkodnak. Levelet olvas éppen, a fejlécen a miniszterelnök büszkén mosolyog. „Az unió most a tények előtt meghajolva végre elismerte…” – olvassa hangosan, szakadozva, értetlenséggel a nagymamám.
Hogy lehet a legnagyobb ellenségünk a legjobb barátunk? – bök remegő mutatóujjával a mai újságra: közel kétezer uniós projekt nyert összesen kétszázmilliárd forint támogatást a Balaton körül az elmúlt három évben, mondta el a Fidesz szóvivője pénteken Tihanyban. „Tudod, kislányom, mióta nem történt itt semmi?” Tudom, hogy nem a takaros veteményesre és a gondosan metszett fákra gondol. Hanem arra, hogy a vasútállomás felér egy kísértettanyával, a szabad strand mocsara sehogy nem passzol az északi partról szóló legendás minőséghez, hogy nincs aszfaltút az utcánkban, az autók tengelyének végét mindig egy kátyú idézi elő.
Mi itt nőttünk fel a nagymamánál, Akarattyán. Itt rögzültek belénk a nyár és a Balaton színei, hol szürkéskéken és zölden, hol nyugodtan, néha dühösen, de mindig izgalmasan. Nyaralni jártunk, szünidőben léhűteni. Nekem is fontos, hogy most kapnak. Azok, akik nem csak üdülnek, hanem élnek a tó télen oly kietlen partján.
A cikk hangosan folytatódik, sorolja a frissen kézhez kapott remek híreket. Hogy nincs olyan Balaton-parti helység, ahol ne történne valamilyen strand- vagy kikötőfejlesztés. Miből? Uniós pénzből, persze.
Közben szól a rádió, a nagymama nagy dózisban szereti fogyasztani a híreket. A tegnapi tusványosi gyűlésről közvetítenek. „A kormányfő az elmúlt három évben megtanulta, hogy az uniós intézmények alkalmatlanok arra, hogy az Európa előtt álló kihívásokra válaszokat fogalmazzanak meg.” Évek óta épül-szépül a Balaton környéke. Ez egy válasz. Nekünk legalábbis biztosan. Tegnap még kedvenc szóvivője büszkélkedett a temérdek jótéteménnyel, míg másnap a főnök kijelenti, hogy az unió majdhogynem menthetetlen. A szóvivő és a miniszterelnök, így nem fér meg egymás mellett. Kultúrhelyen nem. Mert mi van, ha ezeket az egymásnak ellentmondó szavakat mások is meghallják? Mondjuk egy pénzosztó biztos Brüsszelben. Vagy egy nagymama Akaratytyán, akinek egy mondata igazabb az egyórás tusványosi fejtegetésnél: „89 leélt év után azt biztosan megtanultam, hogy ne harapj abba a kézbe, amely a kenyeret adja”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!