Egy hely, ahol nem létezik középszer, nincs átlagos, mert mindenki más: New Yorkban mindenki valaki.
Legalábbis tud olyat mondani, amitől egy bővített mondat erejéig valakinek tűnik. Én is tudtam. Sokszor elég volt annyi, hogy magyar vagyok. Na, nem abban a szűk liberális fészekaljban, kik az albán belpolitikáról ugyanolyan nagy mellénnyel vitatkoznak, mint az elektori rendszer képviseleti demokráciát agyonverő buktatóiról. Itt sikerült mellényúlnom, igaz, nem a magyarsággal, hanem amikor oldalra sandítva közöltem, hogy én a Times Square-ről szeretném nézni az elnökválasztást, úgy százezred magammal, mint egy valamire való CNNrajongó. Boring (uncsi) – kaptam válaszul, némi lesajnálással. Aztán mégis elvittek magukkal, igaz, egészen máshová, New York bohém West Village negyedébe, a Hudson partjára, amely épp egy fényévnyire van a Time Square turista bóvlijától. Ott aztán olyan mélyet szippantottam a demokráciából, hogy még most is el van dugulva az orrom tőle.
A hely, ne szépelegjünk, valaha sztriptízbár volt, lazán mocskos múltú a pillanat szellemiségéhez, mégis éreztem, hogy nekem bizony itt a helyem. Fenébe a Times Square-rel! Egy amerikai zászló előtt épp Terry Richardsonba botlottam. Abba a Terrybe, akihez Obama úgy jár fényképezkedni, mint a tinilányok a diszkó mosdójába. És ez a Terry, az isteni Richardson, csak egy volt azok közül, akit minden mélyérzésű demokratának ismernie kellett, Színes és menő figurák, híres és hírhedt fazonok olvasztótégelye volt ez, kicsiben és sötétben maga New York.
Eleinte vágni lehetett a feszültséget, a falakra vetített CNN-ről le sem tudták volna kaparni a szemeket, mindenki ökölbe szorított kézzel figyelt és bízott a kedves floridai és coloradói demokrata testvérekben. Pörögtek az elektori számok a kivetítőn, lassan, eleinte bizonytalanul kúszva a 270 felé, hiszen ennyi kellett ahhoz, hogy ez a demokrata buli komolyan elfajulhasson. Este tízre már elképesztő izgalom uralkodott a vörös neonban, pedig New York legalább annyira demokrata, ahogy Angyalföld szoci. Mégis, olyan sokszor és annyi helyen írták le a közvéleménykutatók, hogy teljes a patt Obama és Romney között, hogy még a demokrata egyház főpapjai is rettegtek. Mi lesz velük, ha reggel másnaposan mégis Romneyval ébrednének?! Biztosnak akkor még csak a másnaposság tűnt.
Aztán sikításba ömlöttek a sóhajok, amikor felvillant a 274-es szám a kivetítőn: megvan az elegendő elektori szavazat, Obama nyert. Ki beszélt itt kétségekről? A demokrata kampánygépezet másodpercek alatt etalonná vált és a republikánus csődről már múlt időben beszéltek (Past Perfect).
Épp kitörtem volna jómagam is, amikor két könnyekkel áztatott nedves kar csimpaszkodott a nyakamba, és egy jól megtermett latino lány ezt üvöltötte a fülembe: „Két boldog pillanat volt az életemben, az egyik, amikor megszületett a fiam, a másik a mostani”. Minő fájdalom, hogy a szülésénél nem lehettem ott, valami ilyesmit makogtam zavaromban. A túlzások Amerikája ez, de imádnivaló. A villogó 274-es számra lehúzták a hangot a CNN-ről, kit érdekelnek már a kommentárok, és már következett is az Obama-himnusz, ami jóval táncolhatóbb, mint nálunk az „Igen, Igen”. Elvegyülve az Obamamámorban fürdőzőkkel, hirtelen azon vettem észre magam, hogy egy háromméteres kecskebaknak öltözött magas sarkú sámánnal táncolok. Csak remélni tudtam, hogy legalább férfi. Ami egy sámántól azért mégiscsak elvárható. Talán mégis igaza volt Oscar Wilde-nak, amikor azt írta, hogy Amerika az egyetlen társadalom, mely a barbarizmusból és a dekadenciából fejlődött, kihagyva közben a civilizációt.
Sebaj, a győztesek közt magamra találtam ebben a kecskés lejtésben. Istenem, ha egyszer tudnék még úgy örülni itthon is, mint idegen ország vadidegen elnökének. Jöhetnének a kecskék helyett a busók, CNN helyett a Hír Tv, sztripízbár helyett sörsátor, csak az a boldogan lengető ember, csak az legyen itt is demokrata.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!