Az édesapa nevű napszámos Mikulást csak odaadó, hű kutyaszemekkel lehet biztatni és lágy mosolyokkal nevelni. Folyamatosan éreznie kell, hogy életünk végéig hálásak vagyunk mindenért, a levegőtől a BMX bicikliig. Levegőm azóta is akad bőven, sőt BMX-em is volt. Na, jó: volt is meg nem is.

 
Illuztráció

Édesapa fontos ember. A fontos ember meg onnan ismerszik meg, hogy utazik. Sokat. Ő olyannyira fontos volt, hogy nem maradt még a földrészen belül sem. Húsz éve már, hogy elment egészen Amerikáig, óceánt szelt át, angolul beszélt, látta a Szabadság-szobrot. És a Sohót. Nálunk, hatéveseknél Amerika a Tejút-rendszeren belül, valahol a Hold és az Északi-sark között helyezkedett el félúton. Féltettük ugyan a papát a messzeségtől, de tudtuk, hogy nem egyedül fog hazatérni, hanem vele együtt a csomagja is. Csurig tele ajándékkal.

A vágyak, a Nyugat édes üzenete, a csúcsjátékok ígérete semmihez sem hasonlítható érzésekkel vegyítette a várakozást.

Rémesen messze volt az az Amerika. Fürtökben csüngtünk anyánkon, kérdezgetve, hogy hányat kell még aludni, míg megjön az apa. Anyánk lágy hangján csitított: csak pár nap, fél lábon is kibírjuk. Kicsit zsibbadt már, mire csöngettek. Ott állt az ajtóban a messziről jött, szeretett ember nagy kofferrel, nekünk nagy reményekkel. A nyakára, fejére, hátára ugráltunk, üvöltve puszilgattuk, selypítve könyörögtünk a bőröndbontásért. Körbeültük a foteljét, várva, hogy nyíljon a mennyország kapuja.

Elsőként nővérem lett hálás és hűséges tulajdonosa egy zenélő mesekönyvnek, amelyben huncut kisegerek cincogták angolul a Hófehérkét. Hangos is, haszontalan is, hozzánk illő. Húgom egy pikkelyes plüssgombolyagot szorongatva, némán pislogott hatalmas szerencséjétől, hogy a plüsscápa mellé immár a ragadozó eleségét, az új hableányt is odateheti. Én meg kimerevedett arccal, lélegzet-visszafojtva lestem apát, mikor emeli ki nekem is a kincset, ami világít, szól és zenél, mutogat és berreg egyszerre. De semmi. Pedig amíg távol volt, elmúltam hatéves. Dupla berregés dukált.

– A tied még nem érkezett meg.

– Mi az, hogy nem? Te itt vagy, és a bőrönd is. És a hableány meg a könyv is. Hol az enyém?

Ekkor bonyolult, felnőtteknek való hablatyba burkolózott, hogy ott Amerikában, mindennek a teteje, a vagányság csimborasszója, a huncutság két keréken, az a BMX. És nekem ő ezt a totemtárgyat vette.

– Bicikli! – rázott nevetve. – Gyönyörű bőrszalagok lógnak a fogantyún, teleszkópos rugók tartják a kerekeket, sárga-kék színe még éjjel is világít. Csodamenő. Nem hagyhattam ott.

– De otthagytad, Apa! – replikáztam csorgó nyállal.

– Semmi baj, türelem, kislányom. Egy ekkora csoda nem fér a kufferba, külön adtam fel a gépre, és hát valahol elkallódhatott.

Fogalmam nem volt hatévesen, mi fán terem a türelem. Engem az ablakból ki sem lehetett robbantani, pisszenést sem bírtam elviselni. Mi lesz, ha nem halljuk a csengőt? Nővérem felajánlotta, hallgassuk addig együtt az egérnótát, húgom kért, legyek én nyugodtan a cápával, amíg átöltözteti a hableányt. Kit érdekelt akkor az egér meg a tenger, nem láttam semmit, csak a NEM kontrafékes, NEM műanyag, NEM pótkerekes biciklimet. Anyát nem hagytam békén, könyörögtem, hogy mondja meg, melyik irányban van az Amerika, melyik ablakból láthatom a legjobban. De nem jött.

Közben kitört a nyári szünet. Fantasztikus történetemmel ámítottam az akarattyai strandon a gyerekhadat, hogy micsoda csodajárgányom lesz pillanatokon belül. Ámulva követelték a három betű magyarázatát, BMX, az mi a csuda? Fölényes tekintettel magyaráztam a menőkről, miközben nagyanyám Csepel bringája mellett baktattam haza a strandról, imádkozva, hogy ez legyen a vén drótszamár utolsó útja. Apa már nem ígért. Nem volt szokása, hogy becsapjon minket.

– Félek, kicsim, valahol elkószált a levegőben. Nyomozok utána.

Elmúlt a nyár, kerékpár sehol. Megszégyenült nagyotmondó lett belőlem, csúnya gúnydal tárgya: B, mint BÉNA, M, mint MAJOM, X, mint XAMÁR. Dúltam magamban, ha majd itt lesz, rá sem ülhettek, balfékek. De már nem voltam olyan biztos, hogy megjön valaha. Felutaztunk a Balatonról, és majd elájultam: ott volt. Ott állt a teraszon teljes szépségében az én paripám. Könnyek között öleltem át a lábát, hogy ennél szebbet még életemben nem láttam. Pótkerék sehol, igaz, a teleszkóp sem, de a lényeg rajta volt. A BMX felirat a vázon. Már mondtam is, hogy én bizony lent felejtettem az iskolatáskám Akarattyán, vissza kéne menni a hétvégén. Szó sem lehet róla, mondta, hétfőn suli. De megmutattam volna a nyavalyásoknak ezt a három betűt.

Hajtottam a gépet minden délután, el volt ájulva az utca. Aztán egyszer, a pedálozás közben eredt el az eső. Alig bírtunk hazatekerni a sáros pocsolyák között szlalomozva. Eláztunk, rohantunk befelé, el is felejtettem betolni a kincsem a tető alá. Reggel a napsütésben suliba menet még köszönésképp végigsimítottam a vázat. A kezemhez ragadt egy leázott matrica. A bringán meg ott virított a dacos festés: Csepel.

Címkék: Máshogy fáj

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!