Magyar banán

A karvalykülsejű spekulánsok hétvégi olvasmánya alighanem a Magyar Növekedési Terv, az a 177 oldalas dolgozat, amelyet a nemzet jobbkeze pénteken tett közkinccsé. Nem könnyű olvasmány, bár vannak benne színes képek. Számok, na, azok viszont nincsenek benne, miként konkrétumok sem. Ha csak a „győri víziót”, a „Rombauer tervet”, a „kecskeméti programot”, a Wekerle-, valamint Mikó Imre-tervet, illetve az ózdi(!) Kulturális Galaxis elképzelését nem tekintjük annak. Komoly ember, Matolcsy György komoly munkája – ami miatt nem ér rá az IMF-tárgyalásokra sem – komoly gondolatokat szül, ilyeneket: Magyarországon formálódik az a gazdasági és térszerkezeti fordítókorong, amely Európa jövőbeli megújítási övezeteit az elkövetkező évtizedekben közvetíteni és átalakítani képes. A „kék banán mintájára” kialakítandó „kelet-európai banánnal” kapcsolatos részt ehelyütt azért nem részletezzük, mert nem értjük. (Igaz, a fordítókorongos részt se értjük, de olyat legalább már láttunk a Vasúttörténeti Parkban.) Mindez persze a mi hibánk, és szó sincs arról, hogy a szöveg netán teljességgel értelmetlen lenne.

Mindezen nagy ívű elképzelés tengeréből azért kiemelkedik az alaptézis: a kormány (állam) aktívan akarja alakítani a gazdaság viszonyait, pénzt (támogatást) fog adni az arra kiválasztottaknak. Úgy, miként azt a büszkén hivatkozott Széchényi Tervvel tette. Szerintük ez hoz növekedést, meg sikeres országot. Szerintem meg leginkább arra jó, hogy minden második faluban legyen melegvizes brűgölő, a sikerről pedig a kívül díszes táblákkal ékesített, belül üresen kongó panziók, meg a csődbe ment élményfürdők tudósítanak. A magyar vállalkozóknak ugyanis nem elsősorban állami kegy, hanem fizetőképes piac – lásd: belső fogyasztás és export –, és persze hitel kellene, no, nem az adófizetőktől, hanem a bankoktól, amelyek, éppen a kormányzati szabadságharcban elvérezve, mostanság ilyet nem nagyon adnak senkinek. De ilyesmiről a jobbkéz nem vetett papírra egy sort sem.

Jön tehát, kétségünk ne legyen, a ki tudja hányadik Széchenyi Terv. De miből? Az állam éppen leépít, megszorít, összevon és kirúg, stadio­nokon és kommunikációs tendereken kívül nem jut mostanság szinte semmire, honnan lesz tehát az elszórni való pénz? A miniszterelnöknek erre is van ötlete. A spekulánsok támadását vizionáló megszólalásának egy másik pontján a jegybankban „heverő” pénz növekedésbe való bevonásáról szólt. Ugyanez világosan: az Orbán-kormány bele akar nyúlni a Magyar Nemzeti Bank által kezelt devizatartalékba. Sok pénz ez, úgy tízezermilliárd forint, erre fáj a kormány foga. A javunkat akarják, hát el is viszik.

Ha a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások voltak a családi ezüst, akkor a jegybanki tartalék a családi arany. Arra való, hogy abból a jegybank megtámassza a forint árfolyamát. Egy ország piaci megítélésének fontos része a tartalék nagysága és felhasználhatósága. Baj esetére van félretéve, védekezésre való. Meg riasztásra, tudniillik a fentebb már említett spekulánsok elriasztására. Ha sok van a tartalékból, nem támadnak, ha kevés, akkor lecsapnak a könnyű prédára. Ha tehát ebben a tartalékban turkál a kormány, akkor kiszolgáltatottá teszi a forintot, védekezésre képtelenné a jegybankot. Kell-e ennél jobb lehetőség azoknak a gazembereknek, akik – minő borzalom – haszonra hajtanak a pénzpiacokon? Egy hitelét, szavát és arcát vesztett politikus által irányított, zavaros vízióktól sújtott gazdaságpolitika, amely ész nélkül feléli az ország tartalékait. Miközben a kormányzati kommunikáció vérszagra gyűlő spekulánsok támadásáról zagyvál, a miniszterelnök enkezével vágja át Magyarország ütőerét.

Ennek az országnak három fontos tartaléka volt. A magán-nyugdíjpénztári megtakarításokat már elvették államadósság-csökkentésre. Az államadósság nem csökkent. A devizatartalékokat el akarják venni növekedésre. Félő, ebből recesszió lesz. A harmadik, utolsó tartalék a bankbetétekben nyugszik. Gondoltam, szólok.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!