Merkxit

Miként a brit EU-kilépés, a német kancelláré is kiszámíthatatlan következményeket és persze hosszabb bizonytalanságot ígér, hiszen voltaképpen úgy marad, mintha menne. Még rajta tartja kezét a berlini kormányrúdon, de már gyengül a szorítása, a politikai gravitáció ugyanolyan törvény, mint a fizikai: a szereplőket magához vonzza az utód. Tudja ezt Merkel is, ezért is szeretné – a pártelnökség (és az ahhoz ragaszkodó elve) feladásával – az átmenettel befolyásolni az utódválasztást. Nem ő az első vezető, aki megpróbálja, de a kevesek közé tartozna, ha sikerülne neki. Hiszen máris megpályázta a posztot az a politikus is, a CDU-jobbszárnyról, akit éppen ő állított félre. De aligha volt választása. Ragaszkodhatott volna még a pártelnökséghez, s – a kínos helyi kudarcok ellenére is – jó eséllyel, nem lévén túlnyomó támogatottságú kihívója, ám akkor maga serkenti a lázadást, meggyorsítva hatalma elvesztését, a végén csúnya bukással. Esélyt tehát – sejtések szerint kiszemelt és kedvelt – utódjelöltjének adott meg saját magának is. Szokott gyakorlatiasságával belátta, hogy a Merkel-korszaknak leáldozott. De sem neki, sem Európának nem mindegy, hogyan alakul a berlini őrségváltás.

Mivel a politikusok leginkább a bizonytalanságtól félnek, jószerivel Berlin minden partnere a hosszú, a 2021-es Bundestag-választásokig kitartó Merkel kancellárt szeretne, már csak a Brexit miatt is, de az itáliai populista kihívás okán szintúgy, emlékezve a 2008–2009-es gazdasági és a görög adósválság higgadt kezelésére. S hát Trump Amerikájának elképesztő kiszámíthatatlansága is berlini szilárdságot követel. Ám mindez korántsem csupán Merkeltől függ. Amit pártján belüli bírálói felhánytorgatnak, híres centrizmusát (és szeretnék az AfD jobbszéli kihívását is látva, hagyományos pozícióiba mozdítani a CDU-t), azt főként nagykoalíciós partnerei, a szocdemek kárhoztatják: Merkel „elorozta” mások politikáját. Neki ez biztosította erejét, de gyengítette a balközépet. S mivel utóbbiak is rendre kudarcot vallanak, sok politikusuk szabadulna a nagykoalíciótól, amelybe legutóbb is csak kényszerből mentek bele. E kényszer persze most is megvan: a kilépés, s vele Merkel megbuktatása új választásokat és alighanem mindkét párt további veszteségeit hozná. Vagyis az időnyerés nemcsak Merkelnek érdeke.

Ezért is elhamarkodott bukását hirdetni. Hát még ujjongani, mint teszik a mi populistáink is (a sorosozásukban is megnyilvánuló hálátlansággal, hiszen őket Merkel támadott határnyitása húzta ki a menekültcsávából). Utóvégre a korszakának vége már bejelentése előtt is feltűnt, s ő maga mindenki előtt belátta, hogy jövőt már nem kínálhat (habozott is a pártvezetés legutóbbi elvállalásakor). De mert pártjának és neki a sajátján belül nem látszott alternatívája, lázadástól nem, legfeljebb lázongástól kellett tartania. S noha szavazásról szavazásra olvadt a kereszténydemokrata tábor (miként a szocdem is), még mindig rájuk voksolnak legtöbben, a kisebb pártok egyelőre csak tartományokban nőnek a nyakukra. Ezért is vágyálom a mi (Merkel-gyűlölő) kormánypárti vezérpublicistánktól, hogy a csendes többség „elkezdett átáramolni” a szélsőjobbhoz, tehát a neki tetsző „normalitást választotta”. Mivel a (neonácikat is magához vonzó) AfD országosan és helyileg is a voksok 13 százaléknál tart, s a centrista erők a bő háromnegyednél, aggódni (vagy ujjongani) lehet, pánikba esni nem. A német normalitás messze még a mienkétől.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!