A Józsefváros szélén, néhány lépésre az új bevásárlóközponttól van egy telefonfülke. Nem is fülke az, igazából falra szerelt készülék, kis polcocskával – egykor a telefonkönyvet tarthatták rajta. Fél éve talán – hogy, hogy nem – egy csomag tartós kenyér került a polcra. Másnap egy doboz keksz. Harmadnap fél adag csirkepörkölt.

 
Mese a telefonról, amelyik enni ad

Negyednap jött egy újságíró. Kérdezősködni kezdett. A környékbeliek nem tudtak, nem láttak semmit. Az újságíró behúzódott a szemben lévő ház kapujába és várt. Egyszer csak valaki a vállára tette a kezét. „Ne haragudjon, uram, gondolom, a telefont figyeli – mondta. – Ne tegye. Nincsen benne semmi érdekes. Csak egy telefon. Néha csörög, néha enni ad, de csak egy telefon. Higgye el, senkinek nem lenne jó, ha megírná.”

Az újságírót kemény fából faragták. Őt ide riportra küldték. Konokul belenézett az idegen szemébe, és megkérdezte: „Maga teszi az ételt a polcra?” Az idegen barátságosan a kezét nyújtotta: „Gaal Péter vagyok, két a-val – mondta, és már nem volt idegen. – Tavaly karácsonykor maradt fél csomag tartós kenyerem. Kidobni nem akartam, ennyivel beállítani egy hajléktalanszállásra meg nem lett volna ildomos. Letettem a polcra. Fél óra múlva már nem volt ott. Másnap sütit hoztam. Egyszer két doboz sört. Csokit. Néha meleg ételt, ha maradt. A szemetet kitakarítom – aki ismer, az tudja, mekkora dolog ez tőlem –, és amit odarakok, azt becsomagolom. Nincs jelentősége. Általában annyi idő alatt eltűnik, ameddig a plázáig elérek. Volt, hogy pár lépést kellett csak megtennem. Visszanéztem, és nem volt ott semmi. Ember se a környéken. Ha a Ganésa-szobrok fel tudják szívni a tejet, gondoltam, egy telefonfülke is művelhet csodákat. Hit kérdése. De ezeket a dolgokat nem jó nagydobra verni. Valamiért nem jó. Elvesz belőlük. Hogy ezt a telefonfülkés dolgot most elmondtam magának, talán csak azért volt, mert ötvenkilenc év alatt megtanultam, hogy vannak, akiknek ez nem így természetes.”

Egy cigány asszony közeledett a telefonhoz. „Ugye, jó érzés jót tenni valakivel? – kérdezte a riporter Gaal Pétert, de már mondat közben érezte, hogy kevés ennél nagyobb ostobaságot kérdezhetett volna. Az idős asszony megállt a fülke előtt, körülnézett… és a kezében fityegő elnyűtt cekkerből előhúzott egy műanyag dobozt. Gondosan letörölgette tetejét, és odarakta a polcra. Megint körülkémlelt, mint aki fél, hogy rajtakapják, és elsétált.

Egymásra néztek. A riporter megsemmisülten dőlt előítéletei dugájába. Az egykori idegen (immár Gaal Péter, két a-val) azonban széttárta a karját. „Azt gondolom, az is kegyelem, ha az ember jót tehet. És ez mindannyiunk előtt nyitva áll. Ezt nem lehet monopolizálni.”

A riporter azzal az eltökélt szándékkal ment vissza a szerkesztőségbe, hogy mégsem ír riportot. Másnap viszont vett egy csomag kenyeret, húsz deka turistaszalámit, és letette a polcra. Harmadnap paprikás krumplit hozott, és gondosan letörölte a műanyag dobozt. Ahogy tanulta.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!