Egy középiskolai diák egykori dolgozatának megállapítása szerint kalandozó őseink többnyire nem érték meg haláluk napját, mert már korábban elestek csatában. Persze, pontosan érteni lehet, mit akart írni a nebuló, még akkor is, ha ezt a maga módján sikerült kifejtenie, de tény: a különbség jelentős a várható élettartam és aközött, hogy meddig élhet az ember.
Voltak idők, amikor igen sok csecsemő halt meg születésekor vagy nem sokkal azt követően.
Márpedig ahhoz, hogy radikálisan javuljanak a mutatók, az embernek fel kell nőnie, s legfőképpen meg kell öregednie, és az sem mindegy, hogyan él, milyen közegészségügyi és társadalmi környezetben, mit eszik, s hozzájut-e elegendő vízhez.
Számítások szerint szépkorúnak számított az a bronzkori ember, aki 20-25 évet megélt, de az ókori Görögországban és a Római Birodalomban is csak 25–28 év körül lehetett a születéskor várható élettartam. Artúr király birodalmában már akár 25–30 évig is elélhetett az, aki nem hunyt el időnek előtt csatában, betegségben, mérgezésben vagy bajvívásban.
Mindezek ellenére minden korban akadtak olyanok, akik messze meghaladták a várható élettartamot. A 3300 évvel ezelőtt élt II. Ramszesz fáraó például 89-90 évig élt (az apja fele annyit), Arisztotelész pedig 62 évesen halt meg i. e. 322-ben. A középkor vége felé sem volt ritka a 60-70 éves ember (Petrarca 69 évet élt), de még a reneszánsz idején is idősnek számított az, aki 50-60-nak mondta magát – Michelangelo ehhez képest 88 évet élt.
S hogy meddig éltek – úgy általában – kalandozó őseink? Ezt nem egyszerű megmondani. Egyrészt sokan tényleg fiatalon elestek csatában, de megfelelő adminisztráció nélkül még születésük ideje is bemondásos alapon történt.
Árpád, a később róla elnevezett uralkodóház alapítója például 60-62 évet élhetett – igaz, ő természetes halált halt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!