Moszkva és Varsó

Utoljára 2000 és 2004 ősze közt próbálkoztak ezzel. Akkor a szociáldemokrata lengyel elnök ismerte föl – a kelet-közép-európai országok vezetői közül elsőként és 2002 végéig jószerével egyedüliként is – a korai putyini stabilizációban rejlő politikai és üzleti lehetőségeket. A kormányzati pozícióban lévő lengyel baloldal meggyőződése volt ugyanis, hogy Varsó érde­keit is szolgálja, ha szomszédságában egy modern, demokratikus és jogállami Oroszország jön létre és kapcsolódik be mind a térség, mind Európa egészének ügyeibe. Nem volt ez ellenére Moszkvának sem, hiszen az akkor még gyengélkedő Oroszország elnökének fontos volt európai elfogadottsága. Egyébként is, Lengyelország Oroszországból is „látható”, olyan nagyságrendet képvisel, amit Moszkvában is észrevesznek – ne feledjük, hogy a lengyel GDP ma is legalább harmada az orosznak – és épp ott található, ahol Oroszország eljuthat legfontosabb európai partneréhez, Németországhoz. Vagyis az évtized elején még minden arra vallott, hogy a felek képesek együttműködni, annak ellenére is, hogy az egymásra vonatkozó történelmi emlékezet egészen másfajta képet őriz az egyik és a másik oldalon. Ez a már-már idilli kép azonban 2004 őszén az ukrajnai elnökválasztás kapcsán kibontakozó „narancsos forradalom” idején – az abban játszott lengyel szerep miatt – pillanatok alatt darabjaira hullott.

Kwaśniewskit már a narancsos fordulat előtt is erősen foglalkoztatta Ukrajna. Ez a Kijev iránt mutatott érdeklődés – ami éppúgy kiterjedt Belorussziára és Litvániára is – jórészt Jerzy Giedroyć szellemi befolyásának tulajdonítható. A párizsi emigrációban élő tekintélyes Giedroyć még a ’70-es években fejtette ki azt a nagy hatású koncepcióját, hogy Lengyelország szuverenitásának legfőbb biztosítéka a tőle keletre élő népek – az ukránok, a fehéroroszok és a litvánok – önálló államának megteremtése és Oroszországtól való függetlenségének megőrzése. Kwaśniewski osztotta ezt az álláspontot. Ez azonban még kevés lett volna ahhoz, hogy Varsó aktívan kapcsolódjék be a 2004-es ukrajnai eseményekbe. Kellett még annak érzékelése is, hogy Lengyelország ismét a térség erős és meghatározó tényezője. És ez nemcsak a lengyel középhatalmi ambíciók következménye volt, de annak is, hogy a régiót korábban hosszú időn át uraló Moszkva ereje a ’90-es évek során megcsappant. Ebben a helyzetben egyáltalán nem tűnhetett illúziónak, hogy a térség felügyeletéért évszázadokon át tartó geopolitikai küzdelem Varsó és Moszkva közt felújítható, sőt komoly lengyel esélyekkel tehető ez meg. Ehhez járult még az a lengyel politikai osztály jó részét jellemző erős küldetéstudat is, mely szerint a demokratikus értékek uralomra segítése a tőle keletre eső területeken nemes és teljesíthető misszió. És persze arról se feledkezzünk meg, hogy mindeközben a lengyel vezetés maga mögött tudhatta az ifjú Bush vezette Egyesült Államok támogatását is.

Varsó ukrajnai szerepvállalása pillanatok alatt lehűtötte az ígéretesnek tetsző lengyel–orosz viszonyt, amit csak tovább hűtött a Kwaśniewski helyére lépő új államfő, Lech Kaczyński és testvére, a miniszterelnöki posztot 2006 nyarától másfél éven át betöltő Jarosław Kaczyński Moszkvával kapcsolatos végletekig bizalmatlan magatartása. Ezt a magatartást az emlékezetpolitika ügyeinek előtérbe tolása uralta. Eközben persze Moszkvát se kellett félteni. 2004 végén az orosz katonai ügyészség bejelentette, hogy a katyni kivégzések kapcsán folytatott vizsgálatait elévülésre hivatkozva lezárja, és annak eredményeit titkosítja.

Ebben a barátságtalan légkörben aligha volt remény a kapcsolatok közeli konszolidálására. Ám a fordulat mégis bekövetkezett, amiben számos körülmény játszott közre. Kellett ehhez a kormányfői posztot 2007 novemberében elfoglaló Donald Tusk politikai tehetsége és jobboldali politikushoz méltó józansága, kellett az amerikai–orosz viszony obamai átértékelése, és egy váratlanul bekövetkező drámai esemény, a katyni megemlékezésekre tartó lengyel elnököt és kíséretét szállító repülőgép tragédiája. Azóta azonban – noha a katasztrófa okainak megítélése máig vita tárgya Lengyelországban, és Moszkva és Varsó közt – számos dolog történt. Jóval több, mint történt korábban éveken át. A Kreml a tragédia hatására késznek mutatkozott a katyni kérdést ismét napirendre tűzni. Olyannyira, hogy Moszkva a még a ’90-es évek elején elkezdett – és 2004-ben titkosított – ügyészi vizsgálat eredményének jelentős részét is átadta Varsónak. Sőt, tavaly novemberben az Állami Duma nyilatkozatban ismerte el a szovjet rendszer katyni kivégzésekkel kapcsolatos felelősségét és követte meg az áldozatokat. Ez a gesztus előzménye annak az idén februárban bejelentett új elnöki programnak, amely a hruscsovi és gorbacsovi desztalinizáció után immár harmadik hullámban kísérli meg a 20. századi orosz történelem démonaival való következetes szembenézést.

Medvegyev orosz elnök holnap – április 11-én – Katynba látogat.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!