Mielőtt az 1981-es katonai parádén a merénylőket hozó teherautó odaérkezett volna a díszemelvény elé, amelyen Szadat Mubarak és mások társaságában ült, valaki (értelemszerűen magas rangú) elvezényelte a két méter magas tribün előtt álló civil ruhás testőröket.
Pedzegetik ezt már Obama Fehér Házában is, ahonnan diplomatát küldtek Mubarakhoz, sürgetve távozását, ám immár a katonákkal egyeztetik inkább az őrség-, mint a rendszerváltást. Mert nem sok időbe telt, hogy a héten sorra jelenjenek meg konzervatív elmélkedések arról, amivel múlt vasárnap zártam kommentáromat: vajon a jövő évi amerikai elnökválasztás fő kérdése az lesz-e, hogy „ki vesztette el Egyiptomot?” Elemzők és publicisták hasonlítják a helyzetet az 1979-es iráni forradalomhoz és Carter kormányának tehetetlenkedéséhez. S sokan látnak analógiát a – hadsereg mellett egyedüli szervezett erőnek tekinthető – egyiptomi iszlamisták taktikus háttérbe húzódása és Khomeini ajatollah Nyugatot nyugtató ígéretei közt („dehogy akarnak a papok politikai pozíciókat”). Egy iráni író, ma már Kaliforniából felidézi, hogy ellenzékiként a sah rendszerében együtt ült az iszlamistákkal, akik elől aztán menekülnie kellett. Obama kezdhet rájönni, hogy talán tényleg csak a fenti választása van, vagyis muszáj beletörődnie az ígért egyiptomi választások nem igazán nyugati tisztaságába. Nehogy utóbb kelljen, mint az algériai iszlamisták győzelme után, katonai puccsba beletörődnie.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
