Nem néztem volna a megnyitót, mert annyi értelmet látok benne, mint egy tűzijátékban – ami viszont legalább az, ami, nem áltat mondanivalóval –, de a busz ledobott az Erzsébet híd előtt, menjenek át az utasok gyalog, mert „rendezvény van”.

 
VH, 2017. július 22.



Így hát indultam bele a tömegbe, s ekkor már nem volt menekvés. Nézni kellett a kivetítőn, ahogy a „Vágyom egy nő után” a hajdani NDK-s Friedrichstadtpalast revükarára emlékeztető táncoscsapattal adta a rangot. Ámulhattunk, amíg az óriásképernyő engedte. Ez azonban nem tartott sokáig – hamarosan a sötétség. Kellett volna még pénz?

A nép nem tűnt elkeseredettnek, tudta, jön még görögtűz vagy valami. Én viszont indíttatást kaptam arra, hogy a zárófesztivál előtt még egyszer átgondoljam, tisztességes-e ebben az országban most ekkora – mekkora?, még nem is tudjuk – összegeket a vízbe mosni. Nem olyan kézenfekvő a válasz. Sportolólegendák, mai rajongva szurkolók, a sportsajtó főárama együtt ócskázzák azokat, akik (nyilván politikai okokból) garasoskodnak, miközben minden idők legnagyobb hazai sportrendezvényének örülhetnének.

Rájuk is tekintettel: nem egyszerűen arról van szó, hogy például az illetékes minisztérium (EMMI) nemrég hárommilliárd forintos pályázatot írt ki – tehát kábé annyi pénzt ajánlanak, mint amennyibe a vébé nyitó és záró parádéja került – a szabadidősport támogatására: kimondottan a kevésbé fejlett régióknak szánva. Mert hiszen tudjuk, mondta az államtitkár, hogy „minél többen sportolnak, annál egészségesebb a társadalmunk, annál nagyobb mértékben csökkenthetők egészségügyi kiadásaink, és annál pozitívabbak versenyképességi és foglalkoztatási mutatóink is”.

Ezek szerint tehát ebben az ügyben komolyan segíthet hárommilliárd forint. De ígértem, nem csak olyasmikre hivatkozom, amikre persze nehéz nem hivatkozni, hogy például 208 ezer, szünidei étkeztetésre jogosult gyermeknek idén már 6,67 milliárd forintot különített el a kormány, jelezve számunkra azt, mekkora összeg is az, aminek eredményét ott a hídon speciel nem láttuk, de rengetegen máshol igen.

De, ha a vébé teljes és már elismert költségeit tekintjük, azt látjuk, hogy a teljes idei országos segélyezési kassza 140-150 milliárd forint körül lesz. Annyi tehát, amennyit a vízi vébére költünk, és ebbe a nagyságrendbe tartozik a közmunkára szánt összes idei pénz a kínos fizetésekkel együtt: 350 milliárd forint.

Tartok tőle azonban, hogy nem túl nagy kört érnek el ezek a számok, melyek jelzik, milyen rászorult az ország, amely aztán ekkora összeget költ el egy „szabadon választott program” keretében. Az érintett területen, a sport világában pedig bizonyára kifejezetten keveseket rendítenek meg éppen ebben az összefüggésben a szociális szféra nehézségei. Még akkor sem, ha a sport – korántsem utolsósorban éppen a szegényebbek kitörési lehetőségeként – szeretni való. Nálunk e tekintetben az utóbbi időkben azonban egyre kevésbé.

Ami például az úszást illeti, Egressy János (igaz) 2005-ben publikált doktori értekezése szerint ez egyre inkább a masszív középosztály sportja. (És aligha fordult meg azóta a világ, sőt.) A vizsgált időszakban jelentősen emelkedett és meghatározóvá vált a kertes házakból érkező fiatal versenyzők száma a panellakásokban élőkkel szemben, gyakorlatilag nincs olyan uszópalántát nevelő háztartás, amely ne rendelkeznék kocsival, s egyébként is, meg tudják adni a gyerekeknek az edzések és az iskola közötti regenerálódás nyugalmát és eszközeit.

A sportszociológia legtekintélyesebb hazai tudósa, Földesiné Szabó Gyöngyi öt évvel későbbi tétele szerint egyértelmű, hogy a rendszerváltást követően a hátrányosabb helyzetű rétegek gyerekei általában is sokkal inkább kirekesztődnek az élsportolóvá válás lehetőségéből, mint korábban.

Az nyilvánvaló, hogy a tenisz, a vívás, de például a sakk is nagyon hamar nagy anyagi áldozatokat kíván a családoktól, s ezekből csak siker esetén vállal át később a sport intézményrendszere. A futballakadémiák is már abban a korban fogadják a gyerekeket, amelyben az otthonról hozott hátrányokat alig lehet behozni.

A sport egésze egyre inkább csak az ország egyik felére, a stabil alapokon álló és hosszú távra tervezni képes rétegekre számíthat.

Nem nagyobb igazságtalanságnak válik ezzel részesévé, mint ami az egész országot jellemzi, de legalább akkorának. Viszont a sport világának végképp lényege, alapszabálya, hogy egyenlő esély jár mindenkinek, aki rajthoz áll.

Ebben a közegben, ha lehet, még bántóbb, még nagyobb ellentmondást hordoz a kevésbé tehetősek növekvő kiszorítottsága. Úgy tudom, ez ellen nálunk a bokszolók tesznek szervezetten. Talán például az úszók is vállalhatnák ezt, még ha náluk ez nehezebb is, mint a futballban, ahol szintén szükség volna rá. De ha egyszer ennyire zúdul az uszodákra a pénz, próbálják egy kicsit a lejjebb lévő rétegek felé is terelni. Úgy jobb érzéssel néznénk a parádéikat is.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!