A Vasárnapi Hírek május 13-i számában megjelent olvasói levelek.



A mi emlékeink élnek
Ghyczy Gabriella, az Örökségünk Őrei egykori
főinspektora

Egy ismerősöm hívta fel a figyelmem a még január 14-i számukban megjelent írásra. Még mindig felkapom a fejem, ha Nagygécről hallok, pedig sok éve történt már… Az én, a mi emlékeink még megvannak, de a környékbeliek – úgy néz ki – elfelejtették már azt az ifjú csapatot, amely elsőként verte fel Nagygéc „csak madár és ártéren ügető vadjárta csendjét”, ahogy Bözsi néni fogalmaz. Ez 1988-ban történt, egy egész éves országos műemléki középiskolai vetélkedőt követően: a győztes 20 csapat ifjai jelentek meg, hogy – jutalomtáborozásuk programjaként – megtekintsék ezt a gyönyörű Árpád-kori templomot.
A tető már akkor lyukas volt, az ablakok hiányosak, a falakról nagy táblákban mállott  a vakolat, mivel a csapadékvíz alájukfolyt. Ajtaján már nem volt zár… De minek is zárták volna be, hiszen ami mozdítható volt, rég elvitték, így legalább az ajtó megmaradt…
Látván a műemlék állapotát, a táborozók „pihenésképpen” visszatértek, hogy rézsűt alakítsanak ki, amely elvezeti a falaktól a vizet. Közel két hétig dolgoztak rajta. Akkor annyit tehettek.
Két évvel később, 1990-ben újra összegyűltek a környéken, hogy – ifjúsági szervezetet alakítva – folytathassák a műemlékvédő munkát. A közeli Komlódtótfaluban (szintén a Szamos árvízkárvallottja) ütöttek tanyát, de a „géci templom” és Géc életre keltése mindig is a fő célok közé tartozott. Természetesen már az első újratalálkozás alkalmával ellátogattak a templomhoz. Horrorisztikus kép fogadta őket: korábban a templomot és környékét megkutatták, a cinteremben talált csontokat, zsákokba gyűjtve a karzaton helyezték el a régészek. Ezeket vandálok leszórták onnan. Szétlapított koponyák, apró darabokra tört felkar- és lábszárcsontok, s ki tudja, még milyenek hevertek mindenütt. Bárhova lépett az ember, emberi csontra taposott…
Az egykori táborlakók így elrohantak a falu egyetlen(!) lakójához, Bözsi nénihez, és ásót, lapátot kértek kölcsön. A templomkertben közös sírt ástak, és minden szétszórt csontot belehordtak. Majd felhalmozták a földet, a környező területről vadvirágot szedtek, gyertyát gyújtottak a hanton. A következő évben kopjafát faragtak, ezzel jelölték meg a közös sírt, nehogy óvatlan látogatók rátiporjanak.
Az 1980-as évek végén az akkori Országos Műemléki Felügyelőség életre hívott egy 33 jeles intézményből és 33 jeles személyiségből álló testületet, a Nemzeti Örökség Bizottságát. E testület vette pártfogásába az ország számára különösen fontos emlékeket, a nemzeti örökség részévé nyilvánítva azokat. A NÖB nem volt jogi személy, döntéseinek nem voltak jogi következményei, „mindössze” a – ma úgy mondanánk – civilek tekintélyével védték e kincseinket az esetleges túlkapások ellen. Ezt a testületet hívta meg az Örökségünk Őrei műemlékvédő ifjúsági szervezet, hogy kijárja, Nagygécet nyilvánítsák nemzeti emlékhellyé. Tehát, tisztelettel jelentem, Nagygéc – bár nem a jog eszközével – 1992 óta Nemzeti emlékhely, „A szándékos falurombolás mementója, az újjáépítő igyekezet jelképe”. Persze örülünk annak, ha újra nemzeti emlékhellyé nyilvánítják a falut, mert az nagy valószínűséggel jogi védelmet is jelent majd, de kár, hogy már Bözsi néni sem emlékszik a ’90-es évek eleji történésekre… Pedig micsoda ünnepség volt! Az Örökségünk Őrei az alkalomra kitisztították az egykori templomkertet, és sövénnyel fonták körbe, a kertbe padokat ácsoltak, az árok fölé hidat vertek, elkészítették a településtáblát és az egykori utcatáblákat, melyeket az egykori lakókkal együtt, ünnepélyes keretek között fel is állítottak a megfelelő sarkokon. Ezután a volt nagygéci polgárok – jelképesen – bejelentkezhettek egykori lakóhelyükre. Az akkori tiszteletes pedig ünnepi ökumenikus istentiszteletet tartott, amely – 1970 óta – első alkalommal töltötte meg gyülekezettel az elhagyott templomot.
Az eseményekről gyönyörűen számolt be Ráday Mihály (aki egyébként sokat segített az előkészítő munkálatokban is) az Unokáink sem fogják látni 1992. szeptember 14-i adásában.
Talán ezen az ünnepségen született meg az az elhatározás is, hogy építkezésbe fogjunk a megölt településen. Persze, ez alkalommal is jelképesen. Czagány Kálmán műemlékes építész barátunkat kértük meg, hogy segítsen. Az ő fejében született meg a cikkben is említett vályogház áttelepítésének gondolata, és amíg bírta magát (sajnos elvitte őt a rák), éjt nappallá téve vezette, segítette, hajtotta az építkezést. (Ez esetben ez szó szerint értendő. Merthogy önkénteseket toborzott, akik éjszaka, zuhogó esőben is próbálták gyorsítani a munkát.) Amikor végül elhagyott bennünket, a tiszteletére Czagány Kálmán-emlékháznak kereszteltük ezt a Penészlekről származó, rakott sárfalú házikót. Akkor még abban bíztunk, hogy előbb-utóbb, zárhatóvá téve, ablakait beüvegezve helytörténeti kiállítást is létrehozhatunk benne, de – sajnos – az Örökségünk Őreit is elsodorta az idő… Cikkük alapján már az emlékét is…
De a mi emlékeink élnek. Emlékszünk Bözsi nénire, emlékszünk a templomon dolgozó mestereinkre és „inasaikra”, azaz tagjainkra, emlékszünk a sok kedves helybéli és messziről jött barát és támogató arcára és szavaira, emlékszünk a közös pillanatokra, emlékszünk a Gryllus testvérek koncertjeire a romos templomban, gyertyafény mellett, emlékszünk Pál apostol üzeneteire, amelyeket táblára festve a templomkertben hagytunk örökül az arra tévedőknek, és emlékszünk minden kedves és nehéz pillanatra.
Nem állíthattunk őröket, hogy ne hordják szét az örökünket, a mi alkotásaink fából, vesszőből, sárból, szalmából készültek, nem oly időállóak, mint az újonnan elkészültek, de hiába feledkeztek meg rólunk a helybéliek, izzadságcseppjeink benne maradnak a nagygéci földben, lelkesedésünk a nagygéci levegőben, és azt, hogy közünk legyen Nagygéchez, senki sem veheti el.


Íme, a nemzet zsurnalisztája
Szász Péter, Budapest
Sok mindent halottam az elmúlt hét évben. Sokszor utasítottak bennünket a kormány részéről, hogy milyennek kell lenni egy magyar embernek, hogy nagyon fontos az összetartozás, és természetesen a nagy harc Brüsszel ellen. Azt is sulykolták belénk, hogy milyen senkikből áll az ellenzéki oldal, és milyen nagyszerűek az úgynevezett kormánypárti zsenik és a hozzájuk tartozó pribékek.
Most „nemzetünk újságírója”, a tisztességes újságírók első számú ellensége csak azért, mert civilek próbáltak tiltakozni a parlamentben az igazságügyi bizottság vitája közben, kijelentette a szélsőjobboldali, a kormánypártokhoz közel álló Karc FM rádióban, hogy a civil aktivistákat „vérükön és a taknyukon” rángatná ki a Parlamentből.
Szerinte „a Parlamentben tiltakozni tökéletesen törvénytelen, és sehol a büdös életben, sehol a világon, egyetlen parlamentben sem tűrnék ezt el”. Kikelve magából azt fejtegette, ha a civil aktivisták megjelennek még egyszer a Parlament épületében, és ott megzavarják a munkát, akkor „úgy kell őket kivágni, mint a macskát szarni”, és, ha szükség van rá, akkor „szanaszét kell verni a pofájukat”.
Gondolom, ennyi elég is. Normális ember, aki egy országos hálózatú rádióban hallja ezeket a szavakat, nem érti, hol él. Mik ezek a pszichiátriai betegségre utaló borzasztó tünetek, amik jellemzőek a „nemzet zsurnalisztájára”? Vagy forradalmi kormányunknak teljesen mindegy?
Mindegy az, hogy egy demokratikusnak nevezett országban egy neveletlen ember megalázza azokat a magyar embereket, akik szeretik a hazájukat és azért harcolnak, hogy végre úgy éljenek, mintha emberek volnának?


Érdekes adatok
G. Farkas Sándorné könyvtáros, Nyíregyháza
Most, amikor tudjuk, hogy a kormány szerint rengeteg pénzünk van, amikor a bulvársajtó azzal van elfoglalva, hogy a salgótarjáni celebszakács megkapja-e a tízmillió forintos nyereményt, mert milliókkal tartozik a NAV-nak a férjével együtt, amikor Alcsúton, Felcsút szomszédságában golfjáték- akadémiát fognak létrehozni az állam pénzén, érdekes adatok láttak napvilágot.
A határon túli magyaroknak szánt támogatás jelentősen nő 2018-ban. A Miniszterelnökség 8,3 milliárdot fordíthat nemzetpolitikai tevékenységre, ennek az idei kerete 6,5 milliárd forint. A Bethlen Gábor Alapkezelő, a külhoni támogatásokat menedzselő társaság az idei 21 milliárd után több mint 26 milliárdot kap.
A teljesen ismeretlen, a Fidesz által „összerakott” Nemzetstratégiai Kutatóintézet pedig 1,2 milliárd forintból gazdálkodhat jövőre. És, ami teljesen érthetetlen, az amerikai magyarok Magyar Foundation of North America nevű szervezetének 2018- ban a kormány a magyar adófizetők pénzéből 612 millió forintot prezentál.
Nem tudom, ki és milyen módszerekkel tudja ellenőrizni a hatalmas pénzeket, amiket a kormány a szó szoros értelmében kidobál. Nem értem, miért jár Erdélynek és Felvidéknek még egy-egy milliárd forint, amikor Romániában és Szlovákiában az emberek jobban élnek, mint mi. Miért kell Kárpátaljára 5 milliárd 222,6 millió forintot adni, amikor az elmúlt 2-3 évben már teletömték őket rengeteg milliárd forinttal?
Tudom, hogy a Fidesz regnálása alatt nem fogjuk megtudni, ki(k)nek a zsebébe vándorolnak ezek a hatalmas pénzek.
De azt igenis tudjuk, hogy jövőre lesznek a választások, és a Fidesznek az a fontos, hogy hatalomban maradjon, amihez minden határon túli szavazatra szüksége van. Fogadok, hogy meg is fogják kapni.

Olvasóink levelei Kérjük önöket, amennyiben véleményüket megjelenésre szánják,
adják hozzá nevüket. Adataikat bizalmasan kezeljük. Az itt megjelent
vélemények nem feltétlenül tükrözik lapunk álláspontját.


Kedves Olvasóink!
A Vasárnapi Hírek postacíme: 1066 Budapest,
Jókai utca 6. Telefonszám: (06-1)999-
9531. E számon várjuk olvasóink hívását
minden hétfőn délelőtt 9 és 12 óra között.
Faxszám: (06-1)430-1563. E-mail cím: levelezes@
vasarnapihirek.hu. Kérjük, leveleiket
e címekre küldjék!

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!