Elfogytak a szavak. Állandóan azt érzi az ember, hogy az újabb és újabb kormányzati húzásokat már nem tudja megfelelően minősíteni. A nyelvi eszközeink ehhez nem elég gazdagok. Az utolsó valamirevaló jelzőt talán 2011 környékén használtuk el, nagyjából akkor, amikor Orbán Viktor mindenféle társadalmi vitát, szakmai egyeztetést mellőzve, elfogadtatta a nyugati világ legretrográdabb köznevelési törvényét. Ami azóta a magyar iskolákkal és benne a magyar gyerekekkel történik, az tökéletesen ellentétes azzal, amit a 21. századi követelmények és adottságok szükségessé tennének.
Már nincsenek szavaink, pedig a tragédiával végződő darabnak csak az első felvonása ment le eddig az oktatásban. Az utolsó felvonásában több generáció zuhan egyre mélyebb szegénységbe versenyképes tudás és a munkaerőpiacon nélkülözhetetlen kompetenciák hiánya miatt. Pusztán azért, mert egy mindenféle politikai kontroll nélkül működő hatalom első embere azt a világot szeretné visszahozni az oktatásban, amit fiatalkorában megismert: központi irányítást, merev szabályokat, egyentankönyveket, kevés diplomást, sok kétkezi munkást. Mivel informatikával a hatvanas években nem találkozott, ezért most is előbb jut eszébe a mindennapos éneklés ötlete, mint a mindennapos programozásé.
Az összefüggés az alacsony képzettség, valamint az alacsony jövedelem és a munkanélküliség között bizonyított és egyértelmű. Azok a gyerekek, akiket most belekényszerítenek az elavult képzést nyújtó, lebutított szakiskolákba, az első technológiai váltásnál, az első piaci átalakulásnál garantáltan munkanélküliek lesznek. Mivel nem tanítják meg őket semmire, ami a modern munkaerőpiacon az alkalmazkodáshoz és a túléléshez nélkülözhetetlen, végleg kiszorulnak a munka világából. Kevesebb tanulással az emberek szegényebbek lesznek. Szegénységben az emberek rövidebb ideig élnek. A miniszterelnök azzal, hogy a továbbtanulás lehetőségét több százezer gyerektől veszi el, gyakorlatilag az életüket is megrövidíti.
Erre, persze, nincsenek szavaink. A miniszterelnök nem azbesztpor, arzénes víz vagy radioaktív sugárzás, hogy csak úgy megrövidítse az emberek életét. Ilyen gazságot biztos nem tesz egy kormányfő. De akkor minek nevezzük azt, hogy az OECD-országok között mára Magyarországon fordítják arányosan a legkevesebb pénzt az oktatásra?
Mit mondjunk a gimnáziumok bezárására, az erősödő iskolai szegregációra vagy arra az oktatási modellre, ami az összes nemzetközi felmérésen leszerepelt? Mi a megfelelő szó arra, hogy a szakiskolákból tömeges közmunkásképzőt csinálnak?
Orbán Viktor pontosan tudja, hogy baj van. Nyilván látja a kutatásokat, amelyek azt bizonyítják, hogy a magyar gyerekek nem szereznek olyan tudást az iskolában, amely segíti őket később munkát találni, vállalkozni, piacon maradni, fejlődni, boldogulni. Nemrégiben a közszolgálatinak nevezett propagandaadón a következőt nyilatkozta: „ha azt látjuk, hogy az iskolai teljesítmény, a megértés, a szövegértés, a problémamegoldás képessége nem javul, hanem romlik, akkor baj van”. Továbbá: „Ez nem egyszerűen csak felelőtlenség a gyerekeinkkel szemben, az is, mert rossz iskolába járatjuk őket, hanem egyúttal a magyar gazdaság lehetőségeinek aláaknázása is, mert buta emberekkel, problémákat megoldani nem tudó emberekkel, műveletlen emberekkel, jól gondolkodni képtelen emberekkel nem lehet magyar gazdaságot sikeresen működtetni, és annak mindannyian meg fogjuk inni a levét.”
Ez mind igaz. Csakhogy ő a miniszterelnök öt éve. Miatta járatjuk rossz iskolába a gyerekeinket. Miatta, aki úgy alakította át az oktatási rendszert, hogy abból több problémát megoldani nem tudó, műveletlen ember kerüljön ki. Erre mi a pontos kifejezés? Ezt a cinikus tébolyt milyen jelzővel lehet leírni?
Tudja, hogy belezuhanunk a szakadékba, elmondja, hogy milyen fájdalmas lesz a zuhanás végén, ő ül a kormánynál – aztán dacosan gázt ad.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!