Nézem a Déli pályaudvar képeit a különböző site-okon, olvasom a homályos híreket az épület jövőjéről, és nem tudok mást elképzelni, csak különféle katasztrofális forgatókönyveket. Az utóbbi évtizedekben mi ugyanis csak haraggal és valami elképesztő érzéketlenséggel tudunk nyúlni ehhez a különösen izgalmas városhoz.
Minél több időt töltök távol, annál világosabban látom,
milyen egyedi város is Budapest. Észrevettem, hogy
az utóbbi időben vallásos tisztelettel kezdek beszélni
róla New York-i barátaimnak. Nyilván a honvágy is fűti
ezeket a tirádákat, de minél többet beszélek Budapestről,
annál pontosabban emlékszem rá, sőt olyan részletei
is világosak lesznek, amikre eddig nem figyeltem.
Ennyit az emigránslét gyújtó erejéről.
Nézem a Déli pályaudvart, és előre érzem a gyomromban
a tehetetlenséget és a kétségbeesést, amit
mindig tapasztalok otthon, amikor évtizedekre szétbarmolnak
épületeket és tereket a városra dühödten támadó,
rendszerint különösképpen tehetségtelen és – azt
hiszem – megfontoltan gonosz, komplexusoktól gyötört
építészek és befektetők.
New Yorkban ezt az elszabadult város- és önutálatot
soha nem tapasztaltam még. Sőt éppen az ellenkezőjét.
Itt mindig van valami egyedi figyelem és gondoskodó
szeretet, ahogy a várossal bánnak azok, akikre ez bízva
van. Annyira, hogy talán ez az egyik legfontosabb jellegzetessége
a városnak. Ez a közös nevező, ami egyesíti ezt
a sokféle és sokfelől érkező embert. A város szeretete
kibékít és elsimítja az ellentéteket. Mindegy, hogy két
ház közötti üres telken a lakók által közösen gondozott
kertről van szó a város közepén vagy egy hatalmas régi
iparcsarnokról. A szenvedély azonos és a szándék is az.
Persze ehhez kell valamiféle közös nevező, és az itteni
káoszban talán ez a közös alap, a gondolat vagy inkább
érzés – ahogy ez a több millió ember elképzeli magának
az életet, amit élni akar. Nem az egyedi életeket, hanem
a kollektív életet. És ez az, ami Budapesten hiányzik. Ez
az ötvözet, ami eggyé tenne bennünket. Ezt nem tudja
helyettesíteni pártideológia, sem újgazdagok kétes vagyona,
sem kormányhatározat. Az életről való elképzelés
ennél rejtélyesebb és ellenőrizhetetlenebb dolog. Képzelet
és érzelem titkos elegye. Ha nagyon érzelgős akarok
lenni, akkor azt kell mondjam, hogy egy ország lelke.
Agresszív politikusok ezt rombolják szét leggyorsabban,
és a következmény, a lelki nyomor kérlelhetetlenül megjelenik
az éktelenül elbarmolt épületekben: a Bálnában,
a Vár terveiben, a Nemzeti Színházban.
Ahogy New Yorkban felújítanak egy hajdani kekszgyárat
és létrehozzák benne a város legjobb fedett piacát,
a Chelsea Marketet, vendéglőkkel, üzletekkel, közös
terekkel, éppen úgy megtehették volna az erre felkentek
a most szomorúan éktelenkedő Bálnával. Ahogy New
York megmentette az elrozsdásodott ipari magasvasutat
és átváltoztatta a világszenzáció számba menő városon
átkanyargó emelt kertté, a High Line-ná, úgy menthette
és fordíthatta volna oázissá Budapest a Kopaszi-gátat.
De mert a politikai káoszban tényleg mindenki elfelejtette,
mit is akar az élettől, arról nem is beszélve,
hogy mit akarunk az egymással közös életünktől, ezek a
helyek könnyen az ügyeskedők martalékává válnak, akik
aztán jól elbánnak a várossal és vele együtt mindannyiunkkal
hosszú-hosszú évtizedekre.
Jó volna ötletpályázatot hirdetni előre azok megbüntetésére,
akik majd szétroncsolják a Déli pályaudvart.
Aztán a legjobb ötleteket lehetne visszamenőleg alkalmazni
a többi városi bűnözőn.
Elkelne egy urbanista polgárháború végre. Nemes
feladat lenne elszámoltatni minden bűnöst Budapest
nevében. Ennyit mindenképpen megérdemel a városunk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!