Ezt a palesztin beszédet, az önálló – nekik joggal járó – állam igényléséről 1947 novemberében kellett volna elmondani az ENSZ-ben, amikor a világszervezet felosztotta Palesztinát egy arab és egy zsidó államra. Bő félszázados viszályt és vérontás takarítottak volna meg a térségnek és a világnak.

 
Avar János

Péntek délben a New York-i üvegpalotában Abbász mentette volna a menthetőt, nagy történelmi késéssel elfogadta a fél Palesztinát, amely viszont szintén megosztott, s Gázában a Hamász-vezér továbbra is az egészre tartana igényt. Bármennyire hibáztatható is az elődjétől, Olmerttől már majdnem kész békeegyezséget megöröklő, ám a (szélsőségesekkel alkotott) koalíciója kedvéért kompromisszumokra nem hajlandó Netanjahu a holtpontért, nehéz elképzelni olyan izraeli kormányfőt, aki engedményt tenne a maga fél Palesztinájában csupán félig úr palesztin elnöknek.

Abbász megpróbálta egyoldalúan lezárni az Arafat–Rabin kézfogás óta tartó, ám egy helyben topogó békefolyamatot, s egy mai ENSZ-döntéssel megkapni azt, amit egykor botorul elutasítottak. S ami fő palesztin ellenlábasának, a Hamásznak továbbra sem kell. Így aztán hiába volt hatásos a szónoklat az üvegpalotában, ha a palesztin elnök nem elég hatásos odahaza. Az utána beszélő Netanjahu okkal sorolhatta újfent az iszlamista „viharral” fenyegetett Izrael biztonsági igényeit, s hogy azokra csakis békemegállapodásban lehetne garanciákat adni. Anélkül akarván államát, Abbász legfeljebb a saját politikai pozícióit erősíthette meg, de nem az izraeliek hitét abban, hogy kivonulván a megszállt Ciszjordániából, nem kapnak még egy Gázát, iszlamista terrorbázist (és a nyugati partvidéken, jóval közelebb az izraeli városokhoz, a berendezkedő „rakétázók” végzetes veszélyt jelentenének a zsidó államra, elég csak a külvilági kulcskapcsolatnak számító Tel-Aviv-i repülőtér megbénítására gondolni).

Nincs hát kimozdulás a holtpontról, sőt az egyoldalú palesztin lépés (a maga hazai porondján szintén sakkban tartott) Obamát „visszatolta” Netanjahu mellé. Abbász kérését a Biztonsági Tanács tisztelettel iktatta, a nagyhatalmi „kvartett” pedig (kimentendő Amerikát a vétókényszerből) még péntek este megsürgette az izraeli–palesztin tárgyalásokat, s ismét kitűzött egy békehatáridőt, ezúttal 2012 végére. Az arab ügyekben felettébb aktivizálódott Sarkozy azonban stílszerűen idézhetné a francia mondást: minél több dolog változik, annál inkább minden marad a régiben. A hajdani Palesztinán osztozkodó felek közti szakadék még mindig túl széles, a kölcsönös gyanakvás túl mély, a külső környezet (az Arab Tavasz ellenére, avagy éppen következményeként) túl bizonytalan, s a külső közvetítők túl tanácstalanok. Majd két évtizeddel Rabin és Arafat kézfogása után most ott tartunk, hogy Abbász és Netanjahu egyaránt készségét fejezte ki – a kézfogásra.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!