Hullámzik a Pozsonyi út zöld szőnyege, csütörtökre virradóra szenvedélyesen fácánozó szárnyas lényekről álmodtam. Egyikük az erkélyajtóban lebegett, nézhettem volna függönynek, ha nem lóg rajta három puska és tucatnyi szárnyas kézigránát, s álom ide vagy oda, mindenáron fogadni akart velem, hogy ő lelövi a 460 darabot per nap.
Kampányfinis, fáradtan virítanak a vérciki plakátok, Orbán Viktor tiszteletet követel Európától, az Emberi Jogok Európai Bíróságának (MSZP nyomásra, naná!) mégis van képe olyan tiszteletlenül dönteni, hogy önnön motorja, Magyarország nem tarthatja fönn a tényleges életfogytiglani szabadságvesztés büntetését. Ez európaiul annyit jelent, hogy senki ki nem lesz engedve, hanem 25 évenként meg kell vizsgálni, kiengedhető- e az illető. Vajon. Merthogy az esélyt is kizárni törvényileg barbárság, embertelenség, hogy mennyire keresztényietlen, nem is mondom.
A döntésre simán rá lehetne bólintani, ki lehetne igazítani a „se értelme, se haszna”- törvényt, de nem, mert a Fidesz-vizionálta nermagyar, amit a Főarc személyesít meg, ragaszkodik hozzá, hogy ha már kerékbetöréssel nem handabandázhat, legalább ezt őtőle el ne vegyék. Nehogy már ne dönthesse el most, mi lesz 25 év múlva! Hívei előtt felháborodva kifakad: úgy tűnik, az unióban a bűnt elkövető emberek jogait az ártatlanok és az áldozatok jogai elé helyezik. De nem csoda, hisz a pálinkafőzésben is milyen tiszteletlenek, idegen az ösztönviláguk, na, azért cicóznak a magyar ember kis gyümölcsével, beleértve az akácot, invazzeg. Ezért nem mindegy, körmendi híveim, hogy milyen ösztönvilágú képviselőket küldünk ki Brüsszelbe. Hogy magyar, ergo Fidesz ösztönvilágút, vagy nem.
Egy ilyen nagy ívű nyilatkozat automatikusan meghozza Európa plakáton is megkövetelt tiszteletét.
Eközben a szocialisták parlamenti alelnöke kilógatja hivatali ablakából az Európai Unió zászlaját, de némi médialóbálás után be is húzza, mivelhogy nem tudja hol rögzíteni technikailag. Így van ez, nemcsak bot és vászon, hanem zászlótartó vas is, ami ha hiányzik, hát hiányzik. Mit lehet tenni? A székely zászlónak van, az uniósnak nincs. Így folyik az EP-kampány Hunniában.
Így jár csúcsra.
Nézem a hét híreit, fölfújódnak és elpukkannak minden következmény nélkül, szóljanak bármiről, legyenek igazak vagy hamisak, Próbálok például elképzelni egy közepesen lelkes, úgynevezett baloldalt és nemzeti radikáliát egyaránt utáló Fideszszavazót, hogy mit gondolhat magában a miniszterelnök-helyettes 23 millióért megrendelt csehországi vadászatáról.
Azért erről, mert a sokkal súlyosabb ügyről, a norvég pénzalapok nagyszabású és bölcs leállíttatásáról nem hiszem, hogy nagyon gondolna bármit is. Ez a nagyságrend jószerivel beláthatatlan, marad a toposz: a rohadékok bántják a magyart, mert nem tetszik nekik, ahogyan elosztjuk az ő pénzüket. Há’ mér nem tetszik az icegeknek, ezeknél még az unió majmai is türelmesebbek – ennyi.
Hanem a 23 milliós vadászat, ez az ősi magyar szenvedély, mely persze Lázár magánszférájának része, és egyáltalán nem tilos, ha kötelezőnek nem is mondanám. Hogy erről mit gondol a meg sem rebbenő szeme mögött ez a Fidesz-szavazó. Rendben lévőnek találja-e? Van-e más érve, minthogy azok se voltak különbek, a komenisták?
S a szegény Lázárnak kell helyrefácánoznia, amit azok elvadásztak. A renomét, inkluzíve tiszteletet.
Vajon gondol-e rá, hogy a gesztus mögötti, folytatjukista üzenet épp ezt a következmények nélküliséget igyekszik mindennapivá, ha nem is törvényessé, legalább szokásjogossá tenni. Megteszi, mert megteheti. Akinek az erő nyelvéből felcsúti nyelvvizsgája van, arra lő, akire akar.
Vajon ez a választó, pláne ha állása van, hivatala, vágyott előmenetele, kevesli-e a magyarázatot, hogy e hibátlan ösztönvilágú, már-már utódként is szóba jöhető államférfi a maga pénzét költi – ennek őszintén örülünk –, különben is, meg fogja osztani a költséget vadásztársaival. Annyival, ahánnyal. Ha azok például negyvenhatan vannak, egy főre alig jut valami, egy közmunkás esztendőnyi fizetése, ami bagatell, normális jachtot abból teletankolni nem lehet.
Ha pedig négyszázhatvanan osztják el a költségeket, akkor e csehországi szórakozás minden közmunkás számára elérhetővé válik, ha beszáll a havi keresetével, még kb. hét darab fácán is jut neki az elejteni tervezett háromezerből. A négyezerhatszáz ősi kis vadászt, a fácánozás népidemokratizálását ez a választó már ki se engedi számolnom. Ne gúnyolódjak a néppel, mondja jobb híján, csúsztatást emleget, demagógiát, s hogy vegyem tudomásul, neki végső soron tetszik ez a vagányság. Különben is van elég baja, ne őt kérdezzem, ő nem volt ott egy durrogtatáson sem, nem is lesz, ő éppen csak megszavazta, ahogy négy év múlva is meg fogja.
A csakért. Mert imponál. Ő is így lenne csibész, ha lehetne.
Egyébként azoknak a hajnali lényeknek nem tetszhettem meg különösebben. Még tébláboltak kicsit, szagolgatták a törökszegfűt, aztán beültek a parányi villanyautóikba. Ilyen az álom, ilyen bakugratív, beültek és a fakoronák hepehupáin, ezen az égi golfpályán, némán elhúztak a Radnóti utca felé, semmi fácántoll. Kis kemény labdáik, e fehér andalúz fokhagymák diszkrét pukkanását most is hallom.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
