Nagycsütörtökön, ha szuvasodik is, tartja magát a hó. Nyuszikarácsony, mondja reggel a kisfiam, miközben nézzük az utcát az ablakból, fehér és barnásfekete, bruegheli tömbök az ég szürke ballonkabátja alatt. A két történet a karácsonyé és a húsvété, illetve ugyana történet két végpontja ebben a tavatélben összecsúszik, össze a kisdedé és az érett, sárgás bőrű férfié, aki nagycsütörtökön, a széder-esti lakomán pontosan tudja, mi következik.
Beírom a keresőbe, hogy nagycsütörtök. Rosszkedvű, hideg szó, mintha valami kereplő szólalna meg, miután a harangok Rómába mentek – voltaképpen csak estéje van és főleg éjszakája. Dsida versét jólesően hamar kidobja a Google. A nyolcvanéves Nagycsütörtök-kötet címadó verse remekmű, mint egy mattá kopott, kiérlelt aktatáska. Koromszagú vasúti szentkép, nem csodálkoznék, ha némelyek vallásos érzékenységét is sértette volna anno a blaszfémia, hisz a 25 éves költőre a székelykocsárdi állomáson, hat órát várakozva tör rá a szakramentom, s egyszer csak Jézusnak képzeli magát a várótermi éjszakában. Szeretne néhány szót váltani jó, meghitt emberekkel, de „Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak” eldűlve a várótermi padokon, egy rakáson mindenféle népek, magyarok, románok, zsidók, cigányok.
Tegnap egy többkilós albumban németalföldi festőket nézegetek, s bár nem állom meg, hogy el ne kalandozzak a groteszk kis részletek képszéli világába, főleg a férfit figyelem a keresztút stációiban, majd a kereszten. A férfit, akinek megkínzásából és kivégzéséből – jobb-rosszabb, kiátkozott és felmagasztalt ábrázolások, giccshegyeken és remekművek ezrein keresztül – az európai kultúra tán legerősebb ikonja keletkezett, a feszület a korpusszal.
Oly egyetemes jele a szenvedésnek, hogy nincs blaszfémia, mely fogna rajta, mely érvényét kikezdené. Igaz, sose a jel, hanem a hívő jelhasználó érzi-érezheti magát mások jelhasználatától legyalázva, hitében megcsúfolva. Ez az érzékenység akkor is méltánylandó, ha a blaszfémia műtárgyként jelenik meg. Méltánylandó, mint a művészi szabadság. A közös határ diskurzus és türelem. Lehessen szeretni és nem szeretni, elvetni és elfogadni, amit nem szabad, persze nem is lehet, megsemmisíteni, betiltani. Amit a legegyszerűbb, azt nem szabad.
Az én esti képnézésemnek Andres Serrano Piss Christ című műve az apropója, ami egy tegnapi ocsmány Magyar Nemzet-cikk mellékszálaként kerül be újólag a nyilvánosságba. Nem a húsvét kapcsán, nem is önnön kétességében, hanem az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetében uralkodó liberális befolyás példájaképpen, mely liberális befolyás élő cáfolata a világnézetileg semleges oktatás liberális dogmájának.
Más szóval: az igazi liberális készségesen, sőt mosolyogva hagyja, hogy beleellenvéleményezzék az orrát a betonba, különben nem liberális, hanem rohadt, képmutató diktátor, sőt Virág elvtárs!
A mondott intézet, ha valaki az eggyatáborból véletlenül nem tudná, egy olyan, közelebbről meg nem nevezett hálózat központja, mely Soros Györgytől a CEU-n át a Népszabadságig terjed, s ahol a tanári kar többsége az SZDSZ politikai kultúráját képviseli, ráadásul pártszerű ideológiai elkötelezettségét nyíltan vállalja. Egy politikamentes egyetemen! Ahol a volt diák, az azóta „a Jobbikhoz csapódott Bencsik János” szerint oly erős az ideológiai nyomás, hogy épp ez tereli szegény, akarattalan fiatalokat a szélsőjobboldali eszmék irányába. Más szóval: büdös liberális istentelen satöbbik, miattuk vagyunk kénytelenek már-már neonáciknak lenni, Virág elvtárs.
Az amerikai fotográfus 1987-es, már-már parodisztikusan szép felvételén giccses kis műanyag feszület lebeg egy pohár sötétsárga folyadékban. A fotó alapján – a művész kommentárja és a cím ismerete nélkül – ember meg nem mondaná, illetve mondta volna, hogy a folyadék a saját, Serrano vizelete. A mű persze e két botránykeltő információval teljes, ezekkel érte el a befogadók ingerküszöbét, a médiafigyelmet, a hírnévnövelő kitiltást, pénzbüntetést, rongálást. Az igen nagy életmű e konkrét darabját is, Serranót is lehet utálni és imádni, de hogy ne vetne fel az ország első egyetemén, annak médiakutatási és művészetelméleti intézetében megtárgyalható és megtárgyalandó kérdéseket, azt kötve hiszem.
Mint ahogy azt is kötve hiszem, hogy ezek a kérdések ne lehettek volna megtárgyalhatók. Pedig Buzna Viktor sugallata szerint nem voltak. „Nyomozásnak” titulált sunyi és szorgos feljelentése, hamisítatlan Szabad Nép-modorban a filozófusok elleni hecckampány hagyományait folytatja. Volt hallgatók többnyire névtelen elbeszéléseire alapozva, az intézet oktatóit, mindenekelőtt György Pétert igyekszik bemószerolni. Maszatolás, sugalmazás, sejtetés, egy hálózaté, egy nemzetközi összeesküvésé, ahogy dukál.
György Péter a paksi csőszkunyhóban a Lukács-emléktábla darabjait ragasztgatja, Virág elvtárs.
Az amerikai fotográfust természetesen elrettentő példaként említi az egyik panaszkodó névtelen. A szegény hökös ifjak a fránya egyetemen, hová az „egyfajta besúgóhangulat” ellenére járni kényszerültek, véletlenül se elemezhettek egy szép Munkácsy- vagy Székely Bertalan-képet. Bezzeg a polgárpukkasztó, szélsőséges illető – Buzna cikkében már „a feszület levizelését megörökítő” – Piss Christjéről egyenesen áradozniuk kellett, mert ha nem ezt tették, a tanári kar megtudhatta, milyen értékszemléletet képviselnek. S abból nekik komoly bajuk lehetett volna.
Természetesen ennek is György Péter az oka, akinek „keze és hálózata” a médiában mindenhova elér, ahol szegény volt hallgatói dolgoznak. S ha ez még nem volna elég, a két névvel szereplő kritikus egyikétől, Puzsér Róbert kikerülhetetlen magyar gondolkodótól idézi a szerző, hogy „amikor eljön az igazság pillanata, mindig kiderül, hogy György Péter egy kicsivel inkább holokausztsérült, mint liberális”.
Más szóval: egy frusztrált teccikérteni, Virág elvtárs, hát tessen mán alkotmányt módosítani!
A cél, mely szentesíti az eszközt, világos, mint a nap: a szörnyülködő, harcra készülő tábor előtt meghurcolni, ellehetetleníteni minden libolsi értelmiségit. Egy ilyen cikk már nem kicsit lóg ki különösebben a finkelsteini trendből. Rutinos, mindennapi békemenet-gyakorlat, zsidózás ájtatosan, magyarnemzetesen. Buzna Viktor Orbán rezsimjében még sokra viszi. Hangnemére és nyomozásaira egyre nagyobb lesz a kereslet a Fidesz gigantikus „az mind te vagy, de én mi vagyok?” játékában, aminek végén, ha az ellenzék nem képes őszig lépést váltani, Orbán Viktor, ugyan az elsőfokon nem neonáci Jobbikkal a nyakában, de négy újabb évre elfoglalja a parlamentet, s ami a nagyobb baj, Magyarországot.
„A liberálisokat meg kellett tanítani, hogyan működik a demokrácia – meséli történetét az intézeti tanácsba delegált, azóta felfüggesztett Hallgatói Önkormányzat egyik képviselője” – írja Buzna, bár hogy a HÖK-öt miért függesztették fel, az homályban marad. Afelől viszont kétségem sincs, hogy ez a szintúgy névtelen „egyik képviselő” szívesen adna még néhány tockos leckét az intézet, sőt nem csak az intézet liberálisainak, s e célból, az első adandó alkalommal, többedmagával visszatér a kultúra harcmezejére.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!