Parti Nagy Lajos: Kabócák varrodája

Felkelek, mondom magamnak, s azon melegében, még mielőtt hezitálni és szorongani kezdenék, megírom a soros tárcát, ezt itt. Nem létezik, hogy nem, egyszerűnek tűnik, mint ahogy reggel minden, voltaképp elég kitennem a gépet a teraszra, s magától megtelik reggellel, fénnyel. Megírja helyettem a laptop, megírja, amit úgyse lehet megírni.

Aztán elmegy a nap a „laza csütörtöki mondatfényképpel”, elmegy mellette, hogy pontos legyek.

Hozzányúlok, abbahagyom, mindig történik valami a képernyőn kívül. Az történik intenzíven, hogy nem történik semmi. Az történik, hogy olvasni, nézni, vizezni, egezni van kedvem, írni nincs. Írtam már tárcát ebből és innen, hál’ isten, semmi sincs másként idén sem, ugyanúgy múlik és telik, ugyanúgy kotyognak egymással a hullámok és a bólogató halászcsónakok, ugyanúgy úsznak be a látótérbe és tűnnek ki onnan a kisebb-nagyobb hajócskák, s a békés, ejtőernyőnyi leanderfák vetélytársaképpen kazalméretekben virágzik egy lila növény, melynek a nevét évek óta nem jegyzem meg, észbontó violonc, mondom, Viola Croatica, mondom.

Jó, ilyesmiket még elírdogálnék költőileg, a dalmát kabócák tengeri varrodájáról például, kik a kelő nappal kezdik a zakatolást, s a lemenővel fejezik be. Elírdogálnék arról, hogy mit is varrhatnak, tán a napfényes levegő finom, kék meztelenségét, ezt itt, ami körülvesz, beburkol, esetleg a pineák, ciprusok, tramplipálmák zöldjét, azt a két színt, melyek kegyelméből lesz az azúr, a tenger színe, messzi háttérben a Peljesac szürkerózsaszín hegyoldalával.

Ülök a másfél Magyarországnyi Adriai-tenger egy szigetének kicsi, a térképen alig is látható öble fölött. Másképp fogalmazva: belátom a friss EU-tagállam, Horvátország hatezer kilométeres tengerpartjának körülbelül az egy kétezredét, a túlparti útkanyarulatban álló partizánemlékműtől az öbölmélyi, középkori kápolnáig, s a tövében Tereza volt kocsmájáig, ki hiába adta el tavaly, a falu továbbra is a Terezához jár, mely falu persze nyaralókból áll.

A konobától jobbra a kikötő karéja, nagyjából a posta előtt kezdődő kőmólóig, majd egy kanyarulatok közötti, házak szegélyezte hosszú szakasszal eddig a teraszig, hol évek óta van szerencsénk eltölthetni az esztendő egyszázad részét, nagyjából a világ közepén, ami bizonyos szempontból a világ végén van. Tulajdonképpen nincs is, ezt a csodát, ami az Adria, még a nagy Braudel sem tekinti külön tengernek, csupán is a Földközi-tenger hosszú és gazdag múltú öblének. Persze van-e külön, birtkolható, megkorbácsolható tenger, a címkék és hatalmi narratívák alatt határtalanul árad és apad a víz, úgy is mint az élet, lehet próbálkozni az elrekesztéssel, hogy a hullám egyfelé szalutáljon, a vége nevetség és tragédia.

Nem, nem hiányzik Magyarország, még (már?) kíváncsiságom se zsigeri, lényegében emiatt a tárca miatt kapaszkodom föl a netre. Hol sikerül, hol nem, így is, úgy is kétséges vállalkozás, pókexpedíció. Egyrészt mert vékony, rém szakadékony a háló, másrészt amit találok, nem tesz jókedvűvé, minek tenne, igaz, rosszkedvűvé se, semmi új, egykedvű vagyok, ez se kevés. Magyarország megint jobban teljesít, az Orbán-kommunikáció, a közszolgálati szóvivizmus dübörögteti a nemzeti egyetértés rendszerét, kiszivárog, hogy a vezér nyaraltában olyan szobát kér, ahol hallgathat egy magyar sportcsatornát, mellette persze a közrádiót és a köztévét. Hadd érezzék a sajtóalattvalók a rezzenetlen törődést, hogy a magasságos kéz ott az ütőerükön, mármint a nemzetén, a fül és szem rajtuk van, egy mondattal ki lehet emelkedni, s alá lehet hullani.

A magyar miniszterelnök külképviselet-vezetők, profi diplomaták előtt tart előadást, s arra kérvén őket, hogy keményen, harcosan álljanak ki Magyarország érdekében, mindjárt példát is ad kurucságból, mikor azt találja mondani, hogy Közép-Európa számára történelmileg nem könnyű kérdés az unió és Oroszország szükséges közeledése, mert „ha egy Németország vezette Európai Unió és Oroszország közeledéséről az ember olvas, akkor megnézi, hogy a gyerekek megvannak-e az udvaron.”

Hát igen, az ember olvas, aztán elolvas mégegyszer, szorosan, mert nem akarja elhinni. Ez a bunkodox és a magyar diplomácia helyzetét nagyban megkönnyítő vélekedés a legszolidabban is azt jelenti, hogy Merkel Németországa, valamint a nagy barát és eszmetárs Putyin Oroszországa „történelmileg” lopja az udvarról a magyar gyerekeket, pláne ha összefognak, mint 1939-ben Hitler Németországa és Sztálin Szovjetunió fedőnevű Oroszoroszága Lengyelország ellen, illetve, értsük ide – miért ne, egy félidei vip-szotyolázásba minden belefér –, hogy később a szegény Magyarország ellen is, s máris helyben vagyunk, ceterum censeo, megint bántják a magyart, na.

Gondolom, a soros szóvivő már készül a magyarázattal, hogy ha ez a német tankok emlegetésénél jóval nagyobb tahóság netán eljutna az érintettekhez, és ott a rezsicsökkentés-ellenes, mélylabanc német karvalysajtó felfújná, akkor hogy kell helyesen és civilizáltan kiigazítani a germánosan szövegközpontú interpretációt. S nyilván készül már az egész oldalas, bilidizájn kormányhirdetés is, ami rögtön bevethető, hogyha a gyereklopásra válaszul valamely nyugati újságírónak elszáll az agya, azt a hülyeséget találja leírni, hogy Orbán meg egy Bóniparte Szálasi és csak hallgasson.

Mert akkor az elsöprő országgyűlési határozatot követően legalább 12 pontban utasíttatik vissza az egész magyar népet ért, Mohács óta példátlan retorzió, úgy tengerkék óriásplakátokon, mint a piacról élő napilapokban, beleértve a Népszabadságot és a Népszavát is.

Ráadásul el lesz küldve miniszterelnöki levélben, evangéliumi mellékletként, a választásokig kéthetente, aztán szükség szerint.

Nem nehéz megjósolni, hogy az ilyesféle Orbán- mondatok meg fognak szaporodni. Fékjei és ellensúlyai immár nincsenek, belsők se, hívei, meg a közmédium közönsége számára naponta megvédi az önmagával azonosított Magyarországot kelettel és nyugattal szemben, népszerűsége töretlen, ha ma lennének, a Pártcsalád könnyedén megnyerné a választásokat. Hogy májusban mi lesz, nem tudom, az biztos, hosszú évekre eldől, ki teljesít jobban, Magyarország vagy kliensei élén önnön rendkívüliségébe csavarodott miniszterelnöke.

Írom ezt, igen, nem először, tán nem is utoljára, mert ha eddig nem tettem, ezután sem akarok hallgatni róla. Nem akarok, mert félek a hallgatásomtól, épp azért, mert érzem, hogy hallgatagodom. Közben a net is összeomlik, nem próbálkozom újra. Fölnézek ebből a szövegből, jól esik, támaszkodom a korlátnak, hűl a meleg kő a talpam alatt. Úgy van este, ahogy csak a tenger fölött tud sötétedni, bársonyosan, rozmaring- és só- és csillagszagúan. „Vesztem el a hazámat, csúszik ki a kezemből, s marad egy vacak, elsimicskázott, orbánállamosított, megvezetett ország, ahol leélem, amit” – írom föl még, de arra gondolok, nem lenne jó ilyen patetikusan befejezni, s hogy reggel még ránézek újra. Mármint ha lesz kedvem mást nézni, mint a tengert, és újra elölről, kékség, kabócák varrodája, Korcula.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!