Nézem a különvonatot, ahogy elindul a Keletiből Bukarestbe. Erős kép, egy vízszintes, koszlott üstökös kigördül a sötétbe, mint az orbáni út, a fülkeforradalom idióta, harcos-baszós retorikájának esszenciája.
A díszmozdonyon az Aranycsapat, Puskásék fényképe. Trikolor, árpádsáv, füst, petárda, riaria. Hamis ordítvahimnusz. Lesz még a magyaroké Erdély. A futball ürügy, ez a vonat csatába indul, megfizetni Trianonért. Bebaszni az ájulásig. Törni-zúzni, legyalázni, ott veszni el a harc mezején. Ezt a hozzáállást várják el a csapattól is, akivel a totális szereptévesztésig azonosítják magukat.
Csak hazafelé van némi háborgás: nemá’, hogy a fiúk luxusrepülőn utaztak, de beszart gatyában, míg ők, a talpasok húsz órát törődtek vonatperonon, kétnapos májkrémes zsömlével, de hittel, erővel. Ha lenne magyar igazság, legközelebb nyilván fordítva lenne, pár ezer csóró kishungarista utazna repülővel, a csapat meg vonaton. Valószínűleg akkor se lenne más az eredmény, ha az eredmény valakit is érdekel.
Zömmel fiatal felnőtt férfiak, külön-külön a szomszédaim, ismerőseim, akár rokonaim, gyerekeim vagy unokáim, azok osztálytársai vagy ismerősei, égen-földön verődő, sokféle, sokörömű, sokbánatú, sokszegénységű honfitársaim. Együtt, ebben a béközépnyi, gárdaavatásnyi kiszerelésben: fortyogó fekete iszap. Megvezethető, meghülyíthető, bárkire ráereszthető massza.
Félelmetesek, szánalmasak, egymás impozánsai.
Gördül ki a vonat, durrog, sistereg, épp a tábori áldás hiányzik, derékig lógnak ki az ablakokból, lassan mintha tényleg elhinnék, hogy visszafoglalni mennek Erdélyt. Mátyás fekete serege, ahogy magukat nevezik, fekete pólójukon Magyarország felirat.
Az biztos, sikerül felírniuk magukat Magyarország egyre szennyesebb pólójára. Akármilyen lenézett, kihasznált apró betűk, pár napig főszereplők lesznek egy tragikomédiában, Európa- külsőn. A főrendezők, a populátorok ezúttal nem mennek az alighanem necces háborúba, nagyobb dolgokkal vannak elfoglalva odahaza.
Küldik maguk helyett a kemény magjukat, ha egy szálig ott maradnak, börtönben akár, ki bánja?
Érkezik a magyar válogatott hivatalos szurkolói csoportja Bukarestbe. Csendőrök, bozgorkórus, az ellenoldal semmivel nem különb. Röpül az idő, szétvert sörözők, trágáriák, rátöltés késő estig, mellesleg egy szánalmas futballmeccs, s már terelik is vissza őket a betyárszerelvénybe.
Jön haza a katonavonat, kívülről a román ultrakollegák dobálják meg – a kövek az „1918”-zászlócskák folytatásai más eszközökkel –, belülről a szürkülő fekete sereg veri szét a maradék berendezést.
De nem róluk akarok írni, hanem a békés konyári mellékhadszíntérről, ahol lehet, hogy nem történt semmi, de ami nem történt, egyeseket, nem ok nélkül, bizonyos történtekre emlékeztetett, minimum egy folytonos történésre, a mindennapi betevő félelemre.
Autóbusznyi magyar szurkoló tesz 5-én délelőtt húsz kilométernyi kerülőt, és áll meg a konyári általános iskola előtt. Vígh Szilárd, a rasszista kijelentései miatt ebből az iskolából korábban elbocsátott történelemtanár úgy meséli egy kommentben, hogy a „szurkolói szempontból vegyes, identitástudat szempontjából természetesen azonos értékrendű brigád” azért időzik néhány percet, hogy a pestieknek, kik még nem jártak erre, megmutassa a falut.
Spontán leszállnak tehát megmutatni, kipihenni magukat.
Az iskolában épp óraközi szünet van, a brigádnak pedig kb. négy méterre az iskolakaputól az az ötlete támad, hogy a gyermeki identitástudat formálása céljából elénekli a székely és a magyar himnuszt, ha már az iskolában úgyse, majd egy erős „ria-ria-Hungária” csatakiáltással figyelmeztet a cselekvő hazaszeretetre. A sorsdöntő magyar–románra tartó szurkolókként a cigány szót a szájukra sem veszik, sörösüveg a kezükben nincs, magyar szurkolóéban, tudjuk, sosincs.
Hanem egy cigányasszony beléjük köt, megpróbálja énekeltükben elzavarni őket, avval, hogy „az óvodában sírnak a gyerekek”. Erre Vígh Szilárd távozásra ösztökéli a brigádot, hisz csak el kéne jutni Bukarestbe. Csakhogy közben valaki az iskolából, nyilván régi haragos, kihívja a rendőrséget. A fürge járőrök igazoltatják a szurkolói kompániát, majd rendőrileg elkísérik a – történelemtanári szóhasználattal – gúnyhatár felé. Minden más ballib ármány, buta cigány vezetők híresztelése.
Az igazgató szerint valami ugyan történt, de az semmi. Legföljebb annyi, hogy igen hirtelen jött egy busznyi ember, és a sokaság miatt jobbnak látták kihívni a rendőrséget. Konyárra még sose jött busz sok emberrel, érthető az elővigyázat. Ha csak a múltkori jobbikos vonulás nem ilyesmi volt.
Nem igaz tehát, hogy a tanárok bezárták volna az ajtókat. Az se, hogy az éneklés hallatára mindenki elszaladt az utcáról. Nem hangzott el továbbá, hogy gyertek ki, rohadt cigányok, mert ha bemegyünk, szétverünk benneteket, nem mondta egyetlen tanár néni se a hatéves gyerekeknek, hogy bújjanak el, mert ha bejönnek a, mint tudjuk, békés himnuszéneklők, nagy baj lesz.
Szó se volt arról se, amit egy asszony állított, hogy az azonos értékrendű brigád tagjai közül „többen elővették a nemi szervüket és ott pisiltek” az iskola előtt, hisz elképzelhetetlen, hogy egy buszból kiszálló szurkolói csoport csak úgy, mellékhelyiség igénybevétele nélkül végezze a kisdolgát, pláne „szopjatok le, cigányok”, kiáltások közepette. Ez nem életszerű, egyrészt a Himnuszt énekelve ilyesmit nem lehet kiabálni, másrészt egy énekes-szemtanú a dolguk kocsmábani elvégzéséről, s a külön összeszedett csikkekről beszél.
A bejelentés arról szólt a rendőrség szerint, hogy egy nem magyar honosságú autóbuszról többen leszálltak az iskola előtt, rágyújtottak, majd énekelni kezdtek. Márpedig „a rendőrség nem hazudik”, mint azt csütörtöki közleményük leszögezi néhány emberjogi szervezet felvetésére válaszul, kik a helyi tanúk felkutatását, kihallgatását és hasonlókat követeltek.
Mért hazudna, ha már csütörtök délelőtt megnyugtatóan tisztázta, hogy sem szabálysértés, sem bűncselekmény nem történt. Arról, hogy bárkit megfenyegettek vagy megfélemlítettek volna, feljelentés vagy bejelentés nem érkezett. Másod- és harmadkézből származó értesülések, hallomások, sőt hangulatkeltő közlemények nyomába pedig a rendőrség minek eredne?
Ott volt tanúnak a sokaságfóbiás, lényegében semmiért rendőrt hívó igazgató, továbbá a busz utasai, akik nyilván ezért a semmiért lettek mind a huszonhatan igazoltatva, s emiatt kaptak rendőri kíséretet is az ártándi határállomásig. Egyébként a rendőrség nyilvánosságra fogja hozni a térfigyelő kamerák által rögzített felvételeket. Azért csak 16-án, mert az anyagot előbb átírják, s ahol a törvény előírja, a nevelési célzattal dalárdírozó identitásbrigádot személyiségvédelmi okokból kitakarják.
Annyi történt, mint az egyik tanár fogalmaz, hogy volt, akiben kételyt ébresztett a hangos emberek megjelenése.
Hacsak úgy nem.
Még jó, hogy a rendőrség nem tartozik a kételyre ébredők közé. Ez az ügy láthatóan nem ügy, akármit mutatnak majd a felvételek. Nem fognak mutatni semmit. Légkört, kontextust semmiképpen.
Telik az idő, a MÁV pontosít, a vonatban esett kár zöme külső kár, amit a románok okoztak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!