Elmesélek egy történetet, amit eddig csak legközelebbi ismerőseimnek meséltem, mert annyira hihetetlen. Bevezetőt is azért írok hozzá, hogy ne legyenek kétségeink, lévén mindez csak akkor érdekes, ha igaz. Egy közel húsz évvel ezelőtti karácsonyról szól.
Azt a karácsonyt egyedül töltöttem. Az okára nem emlékszem, de talán azért, mert nagy hófúvások voltak, és bizonytalannak látszott vonatra szállni, hogy a szülői családdal töltsem a karácsonyt.
Akkoriban jött szokásba, hogy a polgármester megajándékozta az egyedül élő öregeket, és a rádióban is többször bemondták, gondoljunk azokra, akik egyedül töltik a karácsonyt.
Olykor engem is elkapott a magányosság romantikusan bénító érzése, ezért nem ártott tisztázni magammal, hogy nem az élet kiszámíthatatlan útvesztői miatt töltöm egyedül a karácsonyt, hanem azért, mert így döntöttem.
Ahogy elgereblyéztem a szeretetéhség illúzióját, lementem a boltba, hogy megvásároljam a vacsorához valót. Bevallom férfiasan, őzpörköltet főztem borókabogyóval, vörösborral és nokedlit szaggattam alá, a háttérben pedig néhány erős almapaprika húzta meg magát a frissen szeletelt kenyér társaságában.
A boltból hazafelé fenyőfaárusok során mentem keresztül, s már idefelé is csiklandozott a gondolat, hogy állítok valami aprócska fát. Végül beértem egy földön heverő ezüstfenyőággal.
Vacsora után ténferegtem a lakásban, nem nagyon találtam a helyem. Bekapcsoltam valami csöndes zenét, a főzőbor után kibontottam egy újabb palackkal, és leültem a fotelbe.
A lakás egy tízemeletes panelház ötödik szintjén állt, s mindhárom ablakom egy temetőre nézett, amelynek kerítése úgy öt méterre húzódott a bejárattól.
Néhány gyertya most is égett, s elnéztem föntről ezt a hangulatos síri világot. Anno zöldövezeti lakásként hirdették, szó se róla, nem volt egy életzsivajtól fölbolydult hely. Nyáron úgy ragyogtak a sírkövek, mint egy mediterrán város. És mert életembe először kerültem tartósan testközelbe temetővel, szöget ütött a fejembe, ha valaha bepillanthatok a kísértetek világába, akkor az itt, ebben a lakásban fog megtörténni.
Végül úgy döntöttem, olvasással töltöm a karácsony estét, és rövid keresgélés után kiválasztottam a könyvtáramból egy évekkel ezelőtt megjelent könyvet. A könyv szórakoztatott, elmerültem benne, és észre sem vettem, hogy elszaladt az idő, már éjfél is elmúlt. A ház lassan elcsendesedett, nem nyíltak a folyosón az ajtók, a szomszédok se koppintottak súlyos tárgyakat a falhoz.
És akkor halk kopogást hallok. Még csak a fülem fogta föl. Aztán újabb kopogás, amire már fölkaptam a fejem. Még hangosabb, vékony körmök koppantak az üvegen, és biztosra vettem, hogy a kisebbik szoba erkélyajtaja felől jön. Az ötödiken! Kivert a frász. Magam elé húztam a párnát, és elindultam a kisszoba felé. Az ajtónál megálltam. Föl kellett készülnöm. Tudtam, hogy valami olyasmit fogok látni, amit eddig soha.
Beléptem. És megdermedtem.
Egy fehérlő lény állt az erkélyemen, két tenyerét az üvegre tapasztotta. Olyan volt, akár egy angyal. Közelebb léptem. Kétség nem fért hozzá, egy emberszerű lény állt éjszaka kettőkor az ötödik emeleti erkélyemen, mezítláb és fehér ruhában. A szívem a torkomban dobolt. Kinyitottam az ajtót. A lény belépett.
Hát te, hogy kerülsz ide, kérdeztem, és hirtelen nem tudtam, szelídség vagy bénulás töltötte meg a tagjaimat.
Nem tudom, mondta, fogalmam sincs, hogy kerültem ide.
És akkor, ahogy jobban megnéztem, a kócos frizura alatt fölismertem a szőke kisfiút. A házban lakott, kettővel fölöttem.
Tovább faggattam, de eredménytelenül. Haza tudsz menni, kérdeztem végül. Haza, mondta. Kinyitottam az ajtót, mezítlábas tappancsokkal elindult fölfelé a lépcsőn. Megvártam, amíg nyílik az ajtó. Hát te, kérdezték odafönt. A választ nem hallottam, az ajtó becsukódott, reteszt toltak rá.
Már az újévben találkoztam a kisfiú anyjával, megállítottam. Bolond az a gyerek, mondta, holdkóros. De mondom, két emelet a különbség. Az asszony megrántotta a vállát, és elment. Nem tudhatta, hogy akkor éjjel nem a fiát, hanem egy angyalt engedett be a lakásba.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!