…én sem tudom megállni, hogy ne írjak a múlt szombati, három fiatal lány életét követelő tragédiáról. Megvallom, soha életemben nem voltam olyan buliban, ahol több ezer fiatal „szórakozott”. Azt sem tudom, jó szó-e ebben az esetben a „szórakozás”, és tulajdonképpen mit jelent.
A televízióban látott felvételeken meg az újságokban megjelent fényképeken azt látni, hogy a fiatalok, mint a heringek a konzervdobozban, úgy állnak, szoronganak egymás mellett, valami vad zenére, vagyis inkább fülsiketítő zajra együtt rángatózva, mert se lehetőség, se hely, hogy külön-külön mozogjanak, netán táncoljanak.
Azt is látom, és olvasom, hogy ezeken a helyeken a „szórakozást” bizonyos kábítószerek, partidrogok élvezete teszi még izgalmasabbá. Arra gondolok, hogy milyen szerencsés szülő vagyok, hiszen a kikapcsolódásnak ezt a 21. századi módját a két lányom esetében megúsztam, hiszen ők már anyák.
Viszont van három fiú unokám, akik egyelőre még kicsik az effajta bulikhoz, de néhány év múlva rettegve nézzük majd mi is a bejárati ajtót hajnalban, és csak reménykedhetünk, hogy a gyerek jön meg, nem pedig holmi felfoghatatlan, elfogadhatatlan, szörnyűséges hír.
Az egyik kereskedelmi rádiótól felhívott egy fiatal hölgy, hogy megkérdezze tőlem, mi a véleményem, helyesnek, vállalhatónak tartom-e, hogy a tragédiát szenvedett lányok egyikének a szülei megszólaltak a nyilvánosság előtt.
Azt válaszoltam, ez mindenkinek a magánügye, mindenki maga dönti el, kíván-e megszólalni, esetleg mások érdekében. Erre a rádiós hölgy arra kért, hogy képzeljem magam a szülők helyébe. Itt szakadt el nálam a cérna.
Hogy lehet ilyen ostobaságot kérdezni? Azt a fájdalmat, amelyet azok a szülők éreznek, akik soha többé nem látják a gyermeküket, sem elképzelni, sem átélni nem lehet.
Mint ahogyan azt sem, hogy – mindennemű büntetéstől függetlenül – hogyan számolnak el a lelkiismeretükkel azok az emberek, akik jól tudták, hogy a szórakozóhelynek, ahová „bulira” hívták a fiatalokat, sem az engedélye nem volt rendben, sem megfelelő adottságai nem voltak ilyen hatalmas tömeg befogadásához.
Vajon bennük volt-e pánik, mielőtt kitört az igazi, a három áldozatot követelő? Vajon a történtek után, jövő szombaton meg a rákövetkező hétvégeken ugyanúgy indulnak-e este a gyerekek a budapesti éjszakába bulizni és szórakozni, mint a tragédia előtt?
Vajon a szülők mit mondjanak, mit tegyenek, ha megkérdezik:
– Hová mész, kislányom?
És azt a választ kapják:
– Bulizni!
Vajon mindazok, akik ezért a szörnyű tragédiáért felelősek, és most hevesen egymásra mutogatnak, mikor fognak önmagukra mutatni?
Kérdések. Kérdések. Kérdések.
És a válasz mindegyikre: nem tudom.
Közben már előre rettegve gondolok arra a szombat estére, amikor én fogom feltenni a kérdést vagy a lányaim:
– Hová mész, kisfiam?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
