Ne szépítsük: Európa haragszik ránk. Ha Magyarország nevét hallják, hol dühöt, hol csalódottságot, hol egyszerűen ellenszenvet éreznek. Mi meg ülhetünk itt, a Kárpát-medencében és tipródhatunk: vajon mivel is szolgáltunk rá? Ötlete, érve mindenkinek van tucatnyi, de hogy pontosan hol kezdődött, mivel, azon érdemes kicsit morfondírozni.

Európában van öt-hat ország, amely elég gazdag ahhoz, hogy rendet tartson a kontinens pénzügyi dzsungelében. Időnként megjelenik egy-egy szegény déli rokon, szőnyegszélére áll, gyűrögeti zsebkendőjét és bevallja: segítségért jött, különben tönkremegy. És csőd, ugyebár nincs egy ilyen gazdag kontinensen, támogatás viszont van – sokszor, sokféle. Magyarországnak 20 milliárd, Görögországnak 100, az íreknek 80, és ki tudja, mennyibe lesznek a portugálok, a spanyolok, netán az olaszok.

A németek, skandinávok berzenkednek, szigorú feltételeket szabnak, de fizetnek. Csak úgy, gondolatkísérletként elidőznék egy percet: mit szólna a magyar társadalom, ha forintszázmilliárdokat kéne kiadnunk egy olyan ország támogatására, ahol az emberek 4-5 évvel korábban mehetnek nyugdíjba, a katonatisztek életfogytiglani fizetést kapnak, viszont alig-alig ismerik a számlaadás és az adózás fogalmát? Mert a német–görög kapcsolatot ezek a színek és árnyékok festették. Nálunk alighanem repülne a kormány, míg Európa leggazdagabbjai némi mormogás után készséggel a zsebükbe nyúlnak. Ám annyit elvárnak, hogy legalább küldhessenek egy „csődbiztost”, aki időről időre átnézi az államháztartás kiadásait, és megpróbálja betartatni azokat az ígéreteket, amelyeket a bajba jutottak tettek, amikor hitelre volt szükségük. Ezt hívták Nemzetközi Valuta Alapnak, IMF-nek, az Európai Unió szakértőinek. Csak egy országból hajították ki őket kurucos hévvel, kevélyen, győzedelmes politikát formálva az átverésből: Magyarországról.

– Köszönjük, de nincs rájuk szükség, a szerződés lejárt – mondta a miniszterelnök. – Mi új úton indulunk el, mert csak így lesz kilábalás.

Ha valóban van új út, és nem kellene a növekedést feláldozni a takarékosság oltárán, az mindenkit érdekel. Nem csak Európát, de az egész világot. Az első pillanatokban éppen ezért érdeklődő szimpátia övezte a magyar úthengert. Ám amikor kiderült, hogy a felgyülemlett cechet ugyanazokkal akarják megfizettetni, akik a válság legmélyebb gödréből gálánsan kihúztak minket, összerándultak a szemöldökök, és úgy néztek Magyarországra, mint egy ócska kóklerre, aki hátul összefogja a zakót, amikor el akarja adni. A bankadó, a válságadó, a 13 multi sarcolása épp ezt jelenti. A gazdaságban járatlan szavazó először persze tapsol, és talán egy-két percre el is hiszi, hogy valóban a multik fognak fizetni. A gazdag Nyugatot csupán megalázza a kormány, ám ők kamatostul behajtják majd a sarcot. A TESCO vezére nemrég egy szóval sem tagadta, hogy az élelmiszerárak szép lassan tartalmazzák már a kirótt adót.

A kormány nem mert az emberek elé állni és elmondani: nem jut elég ingyenes egészségügyre, oktatásra, nyugdíjra, közlekedésre – szinte semmire. Ja, ha a piac tanítja majd meg a zembereket, az más! Ingyenebéd nincs, de akkor tessék a multikat utálni, és ne a politikusokat.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!