A historizálás politikusaink kedvenc időtöltése. Minél holtabb az emlékezet, minél gyérebb a tudás, annál könnyebb a „nagy elődök” mezébe beöltözni, szellemüket, gondolataikat a napi politika igényeihez hajlítani. Révai József 1848/49 eszményeit látta „valóra válni” a rákosista diktatúrában; hatvan évvel később Orbán Viktor a maga választási győzelmével vélte befejezettnek nyilvánítani ’56 forradalmát. A példák tetszés szerint gyarapíthatók.

 
Schmitt Pál

A minap a Magyar Köztársaság elnöke, aki felnőtt életének nagyobbik hányadában alig vagy egyáltalán nem merítkezett meg a szellem világában (de legalábbis ilyen kirándulásai nem dokumentálhatóak), gyarlóságból vagy hiúságból maga is beállt a sorba. Alkotmányozni látta jónak, egyszersmind visszapillantani az általa képviselt gondolatok, ötletek vélt ősforrásaira. Evégett abban a bizonyos, hogy is mondjam: zűrzavaros dolgozatban, melyet a hivatala eszkábált össze, nem csak fölidézte Pál apostol és Luther Márton alakját, hanem értelmezni is bátorkodott Szent Pál rómaiakhoz írt episztolájának egyik szakaszát.

Mielőtt erről, ezekről bármi továbbit is mondanék, fölidézek én is valakit. Az illető Helmut Schmidt, az NSZK kivételes tiszteletnek örvendő volt kancellárja, ki emlékirataiban e sorokat vetette papírra: „A tanácsok, amelyeket Pál apostol a folyamatos üldöztetésektől szenvedő kis kora keresztény római közösségnek adott, a maguk idejében nyilván helyénvalóak voltak. Az azonban, hogy majd 2000 éven keresztül keresztényi parancsolatként tekintettek rájuk, súlyos következményekkel járó tévedés volt.”

Schmitt – gondolom – nem olvas Schmidtet. Mert ha olvasna, nem merészkedett volna odáig, hogy Pál híres-neves Római levelét ne csak értelmezze, hanem tovább értelmezze, hogy azt ne mondjam: „orbánosítsa”. Pál apostol tudniillik valóban leírta, hogy „…nincsen hatalmasság, csak Istentől; és a mely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek”, de nehezen fordulhatott meg a fejében, hogy egy magyar hatalmasság 2000 év múltán hozzáfűzi: „saját értelmezésemben ezen idézet azt is jelenti, hogy az alkotmányozó hatalom is Istentől való”.

Schmitt nyíltan leírhatta volna azt is, hogy Orbán Isten parancsára, Pál útmutatásait követve alkotmányoz. Bár – „saját értelmezésemben” talán – csaknem leírta. Sokan érdekesnek fogják találni a Krisztus utáni első században élt Pál apostol összekapcsolását egy modern, polgárinak mondható jogintézménnyel, az alkotmánnyal. Sebaj. Mint említettem volt, egy kommunista diktatúra sem riadt vissza attól, hogy egy klasszikusan polgári forradalom egyenes ági utódának tekintse önmagát.

De ez még a kisebbik baj. A nagyobbik az, hogy Luther Márton, ki valósággal megszállottja volt a Római levélnek, a köztudatban valósággal forradalmárnak számít, holott éppen ő ojtotta be a német köztudatot a mindenkori világi hatalom Istentől való eredetének (Pálhoz visszavezethető) teóriájával. Olyannyira, hogy a német parasztháború idején nyílt levélben biztatta a felkelőket csendességre, engedelmességre, s arra, hogy „szolgálják szívvel-lélekkel a felső hatalmasságokat”. (Mi ezt a parasztháború jámbor csendesítőjéről, a fejedelmekhez, lovagokhoz pártoló Lutherről nem tanultuk. Csak azt, hogy „rajta hát, szúrd és vágd, vezesd a parasztok rohamát!”. Geyer Flóriánt és Münzer Tamást.)

Helmut Schmidt szerint a lutheri ojtás oly jóra sikeredett, hogy miközben Németalföldön, Franciaországban, Angliában és a skandináv államokban teret nyertek a demokratikus eszmék, a németség megragadt az állam, a fensőbbség iránti engedelmesség lutheri tanításánál és – belesüllyedt az abszolutizmusba. Minek folytán se Napóleonnak, se a Kaisernek, se Hitlernek nem volt képes ellenállni. Három összeomlás lett a vége. A volt kancellár úgy gondolja, hogy igazi, közvetlen tapasztalatot a demokrácia áldásairól a német nép csak a II. világháború után, az NSZK megalapításával szerzett; akkor jött ki az abszolutizmusból végleg.

A kör itt bezárul. Pál és különösen Luther szellemében „alkotmányozni” pontosan annyit jelent, mint a németség átkát megtestesítő Obrigkeitshörigkeitet, a fensőbbségnek való engedelmességet átplántálni a magyar alapjogba. Egyáltalán nem arról a kegyes schmitti hazugságról van szó, hogy a kereszténység, mint történelmi-kulturális gyökérzet, előzmény stb. megjelenjék a magyar alkotmány preambulumában. Annak ugyanis gyakorlati haszna nem volna, hacsak annyi nem, hogy a papok és a hívek szavazataiért esdeklő politikusok elégedettek legyenek.

Gyakorlati haszna annak van, illetve volna, ha a magyar nép megint megszokná, hogy a (kétharmados) fensőbbségnek feltétlen engedelmességgel tartozik, annak mindig igaza van. Ez a Lutherre való hivatkozás igazi értelme. A készülő orbáni alkotmány, meglehet, idővel „állampolgári ismeretek” néven tananyaggá stilizálódik. Nem lehet elég korán kezdeni. Egy népet már iskolás korában le kell szoktatni értelme használatáról, a logikus és okokat kereső gondolkodásról, egyszóval folyamatosan hülyíteni kell őt ahhoz, hogy a végén egyetlen fogódzó maradjon számára: a jóistentől való fensőbbség akarata.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!