Semjén Zsolttal sem kezdünk mondatot, nemcsak Szijjártóval, tudom én jól, cikket meg pláne nem. Értelme sincs, sem neki, sem a vele való foglalkozásnak, de most mégsem kerülhető el daliás szellemének elénk idézése.

  <h1>Ripp Zoltán</h1>-
  <h1>Meggyalázott Károlyi-szobor </h1>-

Ripp Zoltán

- – Kép 1/2

Tömjén úr, ahogy a dús képzeletű, ám még kevéssé tisztelettudó nép őt elnevezé, korábban büszkén vallotta magát bér-karaktergyilkosnak, még elébb klerikális lándzsahegynek, s meg is kapta illő fizetségét: miniszterelnök-helyettest faragott belőle a nemzet örökös kormányfője. Így aztán a Fidesz lélegeztetőgépére kapcsolva az életet szimuláló KDNP élén pózolhat, élheti ki misszionáriusi buzgalmát, s hintheti kedvére – no meg egyháza nagyobb dicsőségére – ostobaságait. Sag schon – térhetnénk napirendre legutóbbi megnyilatkozása felett, hiszen ez sem kirívóan bornírtabb vagy vérforralóbb a tőle megszokottnál. Jelensége azonban valami sokkal fontosabbnak: a győzelmesen nyomuló orbáni ellenforradalom ideológiájának, illetve az annak magvát adó történelemszemléletének, ezért mégsem mehetünk el mellette szó nélkül.

Essünk túl a kínos részén: idézzük fel, mit is mondott Orbán Viktor helyettese Oroszlányban a Trianon-emlékmű-avatási dömping soros állomásán, hátha valaki nem értesült róla. Semjén szerint nem a külső ellenségek győztek le minket, hanem „a belső ellenségek szúrták hátba az országot”, s azért következhetett be a trianoni tragédia, mert „az ország élén nem egy Tisza István formátumú államférfi állt, hanem egy olyan szerencsétlen, alkalmatlan pojáca, mint Károlyi Mihály, vagy egy olyan virtigli hazaáruló, mint Linder Béla, aki honvédelmi miniszterként azt mondta, hogy nem akar több katonát látni”. Őhelyettessége nem állt meg ennél az elmeroggyant megállapításnál, hanem hozzátette (főnöke hírhedett tézisét követve, miszerint a baloldal, ha csak teheti, ráront a nemzetre): „Az önök fantáziájára bízom, hogy az aktuális hasonlatot továbbvigyék”.

Semjénnek persze nem munkaköri kötelessége ismernie a történelmet, sőt inkább ártalmas volna, hiszen a tények megzavarhatnák inkvizítori ténykedésében. Nem kell törődnie azzal, hogy mi lett a Nagy Magyar Történelmi Uralkodó Osztály szíves irányításával a mészárszékre hajtott közkatonákkal, a tönkrevert soknemzetiségű osztrák-magyart hadsereg maradványai milyen állapotban kerültek haza, hogy a háborús rémséget a hazára szabadító, és ezzel Trianonhoz vezető utat kiépítő fent említett urak (Ady Endre szavaival: „sírjukban is megátkozott gazok”) a széthulló monarchia micsoda csődtömegét hagyták az egészen addig a háborús politikával szembeszegülő Károlyira, a demokratikus jogokért addig hasztalan küzdő szociáldemokratákra és az agyoncsepült polgári radikálisokra. Semjén önkéntes lándzsahegynek nem kell azzal törődnie, hogy a történelemmel foglalkozó tudományban (természetesen nem idesorolva a múltplasztikázó propagandisták légióját) manapság legfeljebb arról folyik vita, hogy a formálódó nagyhatalmi viszonyok és hozzá kapcsolódó regionális megfontolások közepette Magyarország integritása megvédésének, egy területileg kedvezőbb békekötésnek vajon már 1917-ben megszűnt az esélye, vagy 1918 tavaszáig még élhetett valami remény.

Nem fogom felmondani az ide vonatkozó releváns irodalom megállapításait, hiszen mindez jól ismert, de Semjénnek és társainak, a Károlyi-szobor rendszeres meggyalázóinak falra hányt borsó. Őket nem érdekli, hogy mi történt ténylegesen. Míto­szok­ra van szükségük a politikai önigazoláshoz. A már jó ideje burjánzásnak indult újnyilas irodalom egész tárházát kínálja a magyarság eltipratását bemutatató összeesküvés-elméleteknek. Va­lójában persze nem találtak fel semmi újat, csak visszaböfögik az annak idején kemény agymosó munkával meghonosított horthysta mitoló­giát. A bűnbakkereső mítoszgyártásnak megvolt a maga indoka, hiszen hogyan is nézett volna ki, ha a háborúért és a vereség nyomán bekövetkező trianoni tragédiáért azok a nagyurak vállalják a felelősséget, akik a háborút kirobbantották, majd a vereség árnyékában is továbbvitték, akik hatalmuk őrzése jegyében ellenálltak a dualista monarchia kisebbségei jogos nemzeti igényei kielégítésének, akik kiváltságaikat védve megtagadták a demokratikus jogokat az alsó osztályoktól – hadd ne soroljam mind a vétkeiket. Az „osztályáruló” Károlyi Mihály gróf, az első demokratikus köztársaság jelképes alakjaként ideális tárgya lett a bűnbakképző hevületnek. Azóta is a Horthy-korszak avítt világát visszaálmodó, a „történelmi” osztály bukásával megbékélni nem képes, a „nemzetfenntartó” keresztény-nemzeti középosztály pozíciói visszaállításán serénykedő figurák éltetik a torz legendát.

E nézetek terjesztésének veszélye különösen nagy. A történelemtanárok jelentős része már most is ezeket a mítoszokat ülteti igazság gyanánt a nebulók fejébe, s ne legyen kétségünk, az államosított, jórészt klerikalizált közoktatásban ezt a szellemet készülnek kötelező tananyaggá tenni. A most zajló ellenforradalmi rendszerváltás fenntarthatóságának alapfeltétele nem csupán az intézményrendszer átszabása és hiánytalan elfoglalása, hanem legalább annyira a szellemi uralom hosszú távú biztosítása is. A napokban lesz egy éve, hogy éppen e lapban – akkor Szabó Ervin becsületének védelmében – már idéztem Orwell klasszikus művéből az önkényuralom fenntartásának fontos tézisét: „Aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is; aki uralja a jelent, az uralja a múltat is.”

Nem Semjén Zsolt magánhülyeségével állunk tehát szemben. A Fidesz átgondolt és következetes történelemhamisító munkája, a történelem hatalmi igényekhez szabott átfazonírozása hosszú múltra tekint vissza. Több mint tíz éve már, hogy kolumnás cikkben bíráltam „A történelem főutcáján” címmel akkor megjelent fideszes vitairatot (Zsákutcás történelemkép, Népsza­badság, 2001. június 23.), amely világosan jelezte, hogy a Horthy-korszak pozitív hagyománnyá emelése, a baloldaliság és liberalizmus történelmi diszkreditálása mennyire fontos tényezője az orbáni ideológiának. Baloldali politikusok bamba asszisztálása mellett hosszú-hosszú évek óta akadálytalanul folyik a lélekmérgező történelemhamisítás. A demokratikus köztársaság alkotmányos rendjét megszüntető fi­deszes alaptörvény „nemzeti hitvallás” című bevezetőjének tézisei sem valamiféle léleksimogató nemzetieskedés ártalmatlan gesztusai. A fideszes történelemszemlélet törvénybe foglalásának meglesznek a további következményei, de anélkül is megállíthatatlannak tűnik a folyamat. Gondoljunk csak a Trianoni megemlékezés jegyében született „nemzeti összetartozás napja” elrendelésére, amihez az iskolák – miheztartás végett – megkapták a Nemzeti Erőforrás Minisztériumtól a szükséges pedagógiai háttéranyagot, s ez alig finomított változatban tartalmazta a most éppen Semjén által felelevenített „tőrdöfés-legendát”.

A politikusként nem kiemelkedő képességű, ám velejéig tisztességes Károlyi becsületének védelme önmagában is megköveteli a visszatérő rágalmak újabb és újabb visszautasítását. Ennél is fontosabb azonban, hogy a demokratikus köztársaság felszámolásának idején szembeszálljunk a sajnálatosan nem túl acélos, ám éppen ezért különösen megbecsülendő demokratikus köztársasági hagyomány diszkreditálásával. A szimbólumok nem ártalmatlan dolgok, megjelenítői az életünk irányítását megszabó politikai szellemiségnek. A köztársasági eszme lejáratása magától értetődő eleme a demokratikus köztársaság felszámolásának. Nem adható fel a küzdelem a történelmi hazugságok, ezerszer leleplezett, megcáfolt hamisítások ellen sem, amíg az a gyalázatos ellenforradalmi politika nem bukik meg, amely táplálja.

Ellenállás híján a kiépülő felvilágosulatlan abszolutizmus aligha tűri sokáig, hogy az Országház tövében maradjon Károlyi törékeny alakjának bronzba öntött mása. Ha az újnyilasok színházat kapnak a fővárosban, ugyan mi ahhoz képest, hogy Tisza István robusztus figurája visszafoglalja a Horthy-korszakban kapott helyét.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!