A Krím félsziget jogsértő orosz annektálása kapcsán Moszkvában manapság előszeretettel hivatkoznak Washington éveken át követett erőszakos, egyoldalú és jogon átlépő külpolitikai gyakorlatára.

 
Vlagyimir Putyin

A Kreml iránt lojális elemzők és újságírók, parlamenti politikusok, beleértve a Duma ellenzéki képviselőit is, folyamatosan hajtogatják, hogy Oroszország nem tett mást, mint amit az Egyesült Államok a Szovjetunió összeomlása óta nemegyszer tett. Csak úgy röpködnek a hivatkozások Afganisztánra, Irakra és Koszovó Szerbiából történő kiszakítására. Ezek a példák azonban aligha alapozhatják meg Moszkva ukrajnai fellépésének jogszerűségét.

Afganisztán esetében elég arra utalni, hogy 2001 őszén a nyugati katonai beavatkozás messzemenően élvezte a Kreml politikai támogatását. Moszkva nemcsak legitimnek tartotta a fellépést, de tevőlegesen is segítette a nyugati koalíciót afganisztáni műveleteiben. Moszkva nem véletlenül döntött akkor a nyugati koalíció támogatásáról. Felismerte ugyanis, hogy az afganisztáni műveletek jelentős mértékben egybeesnek térségbeli érdekeivel.

Egészen más volt a helyzet Irak ügyében. A Kreml a kezdet kezdetétől ellenezte a katonai intervenciót. Úgy látta, hogy azok a körülmények, amelyekre hivatkozva Washington megpróbálta az ENSZ BT katonai beavatkozásra jogot adó felhatalmazását elnyerni, nem állnak fenn. Moszkva szerint semmi nem támasztotta alá sem a tömegpusztító fegyverek iraki jelenlétét, sem Szaddám Huszein rendszerének az al-Kaida terrorszervezettel fenntartott kapcsolatait, sem pedig azt, hogy az iraki emberi jogi helyzet súlyosabb lenne, mint volt korábban. Épp ezért Oroszország nem járult hozzá az amerikai akcióhoz. Mint utóbb kiderült, Moszkvának igaza volt. A teljes képhez azonban az is hozzátartozik, hogy Obama elnökválasztási kampányának egyik legfontosabb eleme épp az iraki válság lezárása, az amerikai katonák kivonásának ígérete volt. A jelenlegi amerikai elnök tehát éppúgy elhibázottnak tartotta az intervenciót, ahogy Washington több európai szövetségese, így mindenekelőtt Németország és Franciaország is.

Ami pedig a koszovói példát illeti, az kétségtelen, hogy az albánok lakta terület kiszakítása Szerbiából az ország törvényeivel ellentétes módon történt. Csakhogy ez a jogi előírásokra koncentráló érvelés nagyvonalúan megfeledkezik arról, hogy 1999 elején a szerb hatóságok erőszakos fellépése nyomán néhány hónap alatt mintegy hétszázezer koszovói albán kényszerült elhagyni lakhelyét és keresett menedéket Kis-Jugoszlávia területén kívül. És arról is megfeledkezik, hogy az ezt követően Koszovóban kibontakozó polgárháborúban közel tízezren vesztették életüket, akik közül mintegy nyolcezren koszovói albánok voltak. Ehhez fogható drámai helyzetnek semmi jelét nem lehetett látni az elmúlt hetekben sem a Krímben, sem Ukrajna keleti, délkeleti megyéiben. Arról már nem is beszélve, hogy a drámai előzmények dacára a kis tartomány kiválását nem követte annak azonnali Albániához történő csatolása. Úgyhogy a koszovói párhuzam is felettébb ingatag. Kiváltképp, ha ehhez még hozzátesszük azt a feltűnő közönyt, ahogy a hivatalos Moszkva 1999 elején szemlélte a koszovói albánok elleni durva fellépést. Akkor – leginkább a még mindig rendkívül ingatag észak-kaukázusi helyzet miatt – Moszkva számára nem a népek önrendelkezési joga volt a mindent felülíró elv, hanem az államok területi integritásának mindenáron való védelme. Ám változnak az idők és vele az aktuális érdekek is. Immár Moszkva úgy látja – tovább haladva a 2008 augusztusában, az ötnapos grúz–orosz háború idején tett fordulatával kijelölt úton –, hogy a népek önrendelkezésére hivatkozva, erőszakkal is felléphet érdekei védelmében.

Ez a szemléletváltás 2008-ban még azért nem volt ennyire feltűnő, mert – a kölcsönös provokációk után – a támadást mégiscsak a grúz erők kezdték. Nem beszélve arról, hogy mind Abházia, mind Dél-Oszétia már a ’90-es évek elején kikerült Tbiliszi politikai felügyelete alól. És ez nem volt véletlen. Grúzia első elnöke, Zviad Gamszahurdia ugyanis olyan országban hirdette meg a „Grúzia a grúzoké” programját, ahol a teljes lakosság harmada nemcsak hogy nem volt grúz, de a szovjet korszakból öröklött három autonóm területi egységben élt. Ez az ostoba program kiváltotta a grúz perifériák ellenkezését és elidegenedését. Tbiliszi 1993–94-ben véres háborúban próbálta visszaszerezni Abháziát, sikertelenül. A tizennégy hónapon át tartó háborúban az abházok négy százaléka esett el. Ilyen súlyos traumát egyetlen etnikai közösség sem szokott gyorsan elfelejteni. Mint ahogyan az oszétok sem felejtették el, hogy a 2008-as volt az ötödik grúz fegyveres kísérlet megtörésükre. Moszkva tehát ebben a konfliktusban hivatkozhatott arra, hogy olyan népek segítségére siet, akik megszenvedték a többségi társadalom ismétlődő erőszakát. Ukrajna esetében ilyen körülményekre sem lehet hivatkozni.

A nemzeti elfogultság manapság Oroszországszerte hatalmas hullámokat vet. Putyin népszerűsége ismét az egekben. Csak épp a nagyvárosi középosztály végtelenül csalódott. Lehet ugyan őket nemzetárulónak tekinteni. Csakhogy ők alkotják az orosz társadalom leginkább kreatív csoportjait. Oroszország jövője nem területének további növelésében van, hanem e kreatív csoportok képességeinek kihasználásában. Súlyos hiba megfeledkezni erről…

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!