A költségvetés nem csak a pénzügyekről és még csak nem is a gazdaságról szól. A költségvetés arról szól, mit gondol az éppen regnáló kormány az országról, a társadalomról, no meg a jövőről. A költségvetés a kormányzó erők értékrendjének lenyomata.

 Hogy milyen is ez az értékvilág, azt éppen tegnap előtt helyezte sajátos kontextusba maga a miniszterelnök. Valami olyasmiről beszélt, hogy a kormány furcsa – ő mondta ilyennek – döntéseit annak alapján kell értékelni, hogy a nyugati civilizáció ereje szertefoszlik, a világgazdaságban a szelek Keletről fújnak, az ipari forradalomhoz mérhető nagy átrendeződésben pedig a szokatlan lépések taposnak új ösvényeket. „Őrült beszéd, őrült beszéd: de van benne rendszer” – hamleti szerepben a kormányfő. Orbán Viktor nem átalakítani, hanem megérteni és leképezni akarja Magyarországot. Ebből a szempontból helyes és indokolt a Keletre hivatkozni. E hasábokon már utaltunk arra a nagy kutatásra, amely a magyar néplelket igyekezett feltérképezni. Hadd idézzük vissza annak főbb megállapításait. Nyugati formában keleties tartalom – ilyenek vagyunk. Értékszerkezetünk nagyjában-egészében a nyugati keresztény kultúra keretei közé illeszkedik, de értékválasztásainkban az tükröződik vissza, hogy sok tekintetben ennek a kultúrkörnek a szélén helyezkedünk el, zárt, magába forduló társadalomként. A nyugat-európai országokhoz viszonyítva kevésbé tartjuk fontosnak a szabadságjogokat, kevésbé toleráljuk a másságot, kevésbé bízunk másokban. Paternalista társadalom a miénk, boldogulásunkat gyakran várjuk mástól, az államtól például, semmint önnön erőfeszítéseinktől. Mindaz, amit a kormány mond és tesz, ehhez az értékrendhez igazodik. A forradalmi retorikával, a kétharmadra való unos-untalan hivatkozással, az alkotmányos intézmények rombolásával, a nemzetközi környezet lenézésével. Mentek előre, különösebb közegellenállás nélkül, mint kés a vajban. Kerülték az érdeksérelmeket, elfedtek mindent szép szavakkal, lenyomtak erőből. A költségvetés, az viszont más tészta. Ott a kommunikáció csak ideig-óráig fedheti el a valóságot. Az ugyanis néhány hónapon belül megjelenik a fizetési borítékban, vagy a sárga csekkeken. Lassan lehull a lepel, s ami előbukkan az az igazság maga (aletheia, ahogy a régi görögök mondták). És ez az igazság egyelőre elég rémisztő. A kormány ugyanazt a hibát készül elkövetni, amit hárommal ezelőtti elődje elkövetett, és aminek terhét, következményét nyögjük ma is. Az Orbán-kormány költségvetése ugyanis az egykoron példátlan népszerűséget, majd még nagyobb gondot okozó Medgyessy-féle száznapos programokra hasonlít leginkább. A népszerűség éppen adott. A gondok meg majd jönnek. Ennek az Orbán-féle költségvetésnek a leglényege ugyanis néhány szóban összefoglalható: adjunk többet a gazdagoknak, még a szegényebbek terhére is, mert ha nekik több marad a zsebükben, akkor ők majd többet fogyasztanak és ez a többletfogyasztás serkenti majd a gazdasági növekedést, amelynek jótékony hatásait majd mindenki, a szegényebbek is élvezhetik. Jól hangzó érvelés. Lényegében ezen alapult a 2002-es száznapos program is, amely a minimálbér adómentességétől és más jóléti intézkedésektől remélte a fogyasztás bővülését és a gazdaság növekedését. Csakhogy ez akkor sem jött be, félő, most sem fog. A nyolc évvel ezelőtti száznapos programok azért okozták az ország lemaradását a versenyképességi raliban, mert akkor, amikor éppen osztogattunk, a régiós vetélytársak reformokba kezdtek a belső piacélénkítés helyett. Nekik lett igazuk, és ezt az igazságukat a Fidesz ezerszer olvasta az előző szocialista kormányok fejére, most mégis belecsobban ugyanabba a pocsolyába. A két csomag azonosságai és ezáltal tévedései szembeötlőek: a belső piacélénkítés segítségével akarja megúszni, vagy legalábbis elhalasztani a szerkezeti reformokat. Van azonban egy nagy különbség is a kettő között: 2002-ben a gazdaságpolitika kedvezményezettjei az alacsonyabb jövedelműek voltak, a mostani gazdaságpolitika tisztán és világosan a gazdagabbaknak kedvez. Mindezért ráadásul óriási kockázatot vállal: a 2011-es költségvetés kiadásai közül legalább 850 milliárd(!) forintnak csak átmeneti, ideiglenes bevételek képezik forrását. Pedig van élet utána is. Ha 2010-ben újra elkövetjük a 2002-es hibákat – és tegyük hozzá, ezeket ellenzékből is meg lehet ismételni –, akkor abból egy dolog biztosan következik: néhány év múlva, nem is oly sokára, megint jön majd egy miniszterelnök, aki majd azt kénytelen mondani, hogy fájni fog. Az viszont már biztosan nem Orbán lesz…

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!