Egy barátom néhány hete levelet írt Brüsszelbe. Gondolta, megosztja aggályait az Európai Unió illetékeseivel. Azt kérdezte Viviane Redingtől, az Európai Bizottság luxemburgi illetőségű, a jogérvényesülésért, az alapvető jogokért és az uniós polgárságért felelős tagjától, mit gondol a magyar kormány szerinte demokráciaellenes lépéseiről, és hol van az a pont, ahol Brüsszel már úgy érzi: be kell avatkoznia.

  -
  -
- – Kép 1/2

Néhány nap után megjött a válasz, igaz, nem Reding asszonytól, hanem az Europe Direct Európai Információs Pontok hálózatától. Ebben, ami a lényeget illeti, a Bizottság széttárta karjait: az Európai Unió – írták az orbáni hatalomkoncentráció, a sorozatos alkotmánymódosítások, az alkotmánybíróság jogkörének megkurtítása, a visszamenőleges hatályú törvénykezés, a magán­nyug­díj­pénztárak vagyonának államosítása és a média megrendszabályozása miatt aggodalmaskodó barátomnak – nem avatkozik be a tagállamok olyan ügyeibe, amelyekben nem illetékes, márpedig a felsorolt dolgok nem európai, hanem nemzeti kompetenciák, magyarán: belügyek.

Mondanom sem kell, hogy barátomat elkeserítette a válasz.

Mindez még a médiatörvény elfogadása előtt történt, de már azután, hogy az Orbán-kormány demokráciaellenes ámokfutása túl volt első figyelmeztető állomásain. Közben alapvetően megváltozott a helyzet, s azt hiszem, ma már egészen más tartalmú válasz érkezne Brüsszelből. A médiatörvény elfogadása a jelek szerint kiverte a biztosítékot a demokratikus intézményekben és államokban Brüsszeltől Berlinen és London át Washingtonig. Ma már szó sincs arról, hogy a sajtószabadság lábbal tiprása az Európai Unió egy tagállamában az adott ország belügye lenne. A Bizottság vizsgálja a magyar médiatörvényt, és Magyarország a világsajtó címoldalára került. A világ demokratikus államai és a szabad média intézményei csaknem unisono bírálják Orbán Viktort, kormányát és a törvényt, s szolidaritásukat fejezik ki a magyar médiával.

A magyar kormányfő előbb úgy tett, mintha mi sem történt volna, kijelentette: „eszünk ágában sincs” változtatni a médiatörvényen. A bírálatok hatására azután látszólag engedékenyebbé vált, s, hogy elkerülje a nyilvános botrányt a magyar EU-elnökség ünnepélyes átvételekor, homályos és feltételes ígéretet tett a törvénymódosításra. Időre játszik. És valóban: a külföld legfeljebb figyelmeztetheti a kormányt és a parlamenti többséget, hogy nem szobatiszta. Az, hogy merre viszi az országot a kormány, alapvetően itthon dől el és azon múlik, hagyjuk-e és meddig, hogy félrevezessenek bennünket, szájkosarat tegyenek a médiára.

Van azonban egy jó hírem. Bármely tisztességes történelemkönyv visszaigazolja: az a hatalom, amely cenzúrával kezdi, rosszul végzi. Addig pedig élni kell a hatalomtól független megoldások lehetőségeivel. A 21. században ideig-óráig meg lehet keseríteni a tömegtájékoztatás szereplőinek az életét, sarokba lehet szorítani a kellemetlen kiadókat, ki lehet rúgni vagy rúgatni a hatalom ellenőrzését túl komolyan vevő szerkesztőket, elő lehet csalogatni az öncenzúra feltételes reflexét a félelem kulisszái közé kényszerített újságírókból – egy valamit nem lehet: gátat vetni az információ szabad áramlásának.

Ha a Fidesz–KDNP-kormány demokrá­cia­felfogásával és médiapolitikájával Kína, Észak-Korea és Irán mellett óhajt szerepelni a politikai évkönyvekben, lelke rajta, de arra azért ne számítsanak, hogy a technika is hozzájuk fog igazodni. Alighanem elfelejtettek olajat cserélni azokban a kormányzati agyakban, amelyekben a médiatörvény passzusai megszülettek. Látszik, hogy semmit sem értettek meg olyan fogalmakból, mint például a Web 2.0 vagy a közösségi/társadalmi (t.i. social) média. Használják ugyan a Twittert és a Facebookot, de fogalmuk sincs, hogyan működnek. Nem esett le náluk a tantusz, hogy a blogoszféra – alapvetően – arról szól, hogy az olvasó ellenőriz. Nem tűnt fel nekik, hogy az interaktivitás birodalmában jó, ha tudja, aki beszél, bizony visszabeszélnek. Nem jut eszükbe, hogy ha a nyolcvanas években a stencilezett Beszélővel be lehetett fűteni a rendszernek, akkor ma, amikor öt perc alatt bárki saját televíziót indíthat (You Tube és környéke) az írástudók egy kis programozói segítséggel könnyen szamizdat-paradicsomi állapotokat teremthetnek. Mert bár a médiatörvény célkeresztjében az online média is ott van, épp az említett tekintélyuralmi rezsimek példái mutatják, az internet cenzúrázásába beletörik a bicskájuk. Hogyan is képzelhetik, hogy a You Tube, a Twitter, a Facebook, a Google, a Skype, a Wikipedia, a WikiLeaks és társai korában korlátlanul uralkodhatnak a média fölött.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!