Jól számoló kollégám (444.hu) kikalkulálta, hogy az úszó-vb alkalmából 2,1 milliárdért a Duna-partra épített és három napig használt műugrótoronyból 35 versenyzővel számolva a 280 ugrás ugrásonként 7,5 millió forintot ér. Csak a versenybe beszámított, pontozott produkcióval az összeg 15 millióra nő.
Tovább tartózkodva az adatok erdejében a szerző kideríti azt is, hogy a verseny során összesen 326 másodpercnyi ugrást láthatunk, vagyis másodpercenként 6,4 millióba kerül egy pontozott alakítás. Az építők mást emelnek ki: az acéltorony és a medence 17×47 méter alapterületű vasbeton platformra kerül, amelyhez összesen 615 köbméter betont és 125 tonna betonacélt használnak fel. A platform alépítményét a Dunában alakítják ki, a folyón lehorgonyzó hajóról építkezve.
A szervezők leginkább a látványosságra büszkék, hiszen az ugrások idején az egész világ gyönyörködhet majd a budapesti panoráma szépségében, háttérben a Parlamenttel. Márpedig ennek a reklámértéke megfizethetetlen, lehetetlen számokba kényszeríteni azt, hogy az óriás-toronyugrás különleges helyszíne mennyivel növeli az ország imidzsét, vonzerejét. Különben is, ebben a műfajban előzőleg Tatárföld fővárosa, Kazany is kitett magáért.
Nyilvánvaló, hogy a nagy nézettséggel bíró események rendezői mindent megtesznek azért, hogy kihasználják a lehetőséget, és minél sokrétűbben, kreatívabban mutathassák meg a helyszínt, reklámozzák az országot. Minél kisebb vagy zártabb az ország, annál erősebb ilyenkor a reprezentatív bemutatkozás szándéka. Ehhez szorosan kapcsolódva: minél kisebb vagy zártabb – netán több stigmával terhelt – az ország, annál fontosabb a politika számára is, hogy éljen a ritka eséllyel, és legszebb arcát mutassa a világnak. Idehaza mindennek tetejében speciális előnyt élvez minden, ami sport, ebben a szférában maximum az érmeket illik számolni. Egy magára valamit is adó ország tehát kapva kap az alkalmon, hogy világversenyt fogadjon, főként, ha az oly népszerű, ráadásul számunkra sikersportág, mint az úszás.
Sokba kerül, de nemcsak zökkenőmentesnek, hanem mutatósnak is kell lennie, hogy jó hírünket elvigye a Föld legtávolabbi szegletébe. Méltánylandó, hogy ezt az ország legfőbb méltóságai fontosnak tartják, kiemelten foglalkoznak vele, s anyagi szempontból nagyvonalúak, bár ez utóbbi határai a végtelenbe nyúlnak. Engem azonban legalább annyira zavar, hogy egyesek mintha ezzel gondolnák betakarni, elkendőzni, meg nem történtté tenni a politikai akarnokság jeleit, példáit, amelyekkel már hosszú ideje lehet világlapok címoldalára kerülni, imidzset hatásosan rontani.
Túl egyszerű volna párhuzamba állítani az óriás-toronyugrás impozáns közvetítésének vonzerejét mondjuk a CEU-s történet véget nem érő láncreakciójának károkozásával, tegyünk félre ostoba kalkulációkat arról, hogy mennyit javít vagy ront egyik a másikon, de a centrális erőtérben mégiscsak számolni kellene bizonyos intézkedések, módszerek, térfoglalások nem kívánt mellékhatásaival.
A hazai pályán egy-egy ügyes parlamenti trükk másutt jogtiprásnak látszik, a piacinak álcázott médiakisajátítás a szólásszabadság korlátozásának, a kirívó tőkekoncentráció, vagyongyarapodás a korrekt versenyszabályok semmibevételének stb. Persze a kifogásokat válogatás nélkül bele lehet tuszkolni nemzeti szuverenitásunk megsértésébe, álnok nyomásgyakorlásba, ám a provincializmus nem okvetlenül fedi a hazaszeretetet, a büszkeség a kritikátlanságot.
Mert zömmel rossz a hírünk a világban akkor is, ha néhányan előszeretettel idéznek elszórt dicséretet radikális orgánumoktól, pártok képviselőitől, s nem éppen követendő példákként orosz, török analógiákat. Olcsóbb volna a lesújtó összképen javítani valamicskét, mint a Dunába medencét építeni, aki azonban tenni tudna az ügyben, az egyelőre inkább a toronyugrókra, a látványra koncentrál. Végül is igaza van: a közönség szerencsére csak a Parlament csodálatos sziluettjét látja majd, nem azt, ami benne folyik.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!