1990. március 16–21. között olyan események zajlottak Marosvásárhelyen, amitől az egész régió tartott az örömünnep után, s be is következett. Csak máshol. Magyarország története mindenesetre megváltozott.

Ahogy mondani szokás, ez a barátom volt már minden – fogorvos és antropológus, tájépítész, indián sámán és gyakorló tibeti buddhista –, éppen csak akasztott ember nem volt. Múlt héten találkoztunk Marosvásárhelyen, az édesanyját jött látogatni Amerikából. Mutatja a gimnáziumát, a híres Bolyait, nem messze tőle a ház, abban most is valamiféle hivatal székel, akkor az RMDSZ székháza. Meséli az eseménytörténetet. Hogy ott, abban a székházban verték ki Sütő András író, az RKP KB volt tagjának egyik szemét. (Hogy mit is gondolunk Sütő Ceaușescu alatti szerepéről, az véleményes.) Robival, mert Robinak hívják ezt a barátomat, az egyetemi sztrájk főszervezőjét, 1990 nyarán Madridban, egy emberijogi konferencián spanoltunk össze. Most felemlegeti, amit én elfelejtettem, hogy Madridban volt egy bizonyos Bogdan, fiatal antikommunista a moldvai Iasiból, fekete Merdzsóval jöttek érte, és a kocsiban ült Horia Sima – 1938 után a Vasgárda vezetője, Hitler-kedvenc, aki francóista emigrációban élt túl, csak 1993-ban halt meg. Az egészből pusztán annyi következik, hogy a rendszerváltott Romániának első évtizedében talán még több nackós és exnáci befolyást kellett elszenvednie, mint Magyarországnak. Mára ez megfordult.

Ceaușescu kommunizmusa nacionálfasizmus is volt. Rövidutas kivégzése nem sejtetett sok jót az új rezsimről, bukása bizonyosan nem spontán folyamat eredménye volt, belső és külső titkosszolgálatoknak nyilvánvalóan benne volt a keze. ’90-ben a Ion Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front új biztonsági szervezet létrehozását tűzte célul, vezetőjének az Asztalos Imrének született Virgil Magureanut nevezte ki. Magureanu nem tudott máshoz nyúlni, mint a régi Securitatéhoz, azzal, hogy három hónap próbaidőt kapnak, addig bizonyítsanak, jó fiai-é a hazának, különben elbocsátatik a légió. Pillanatnyilag jó ötletnek tűnhetett egy fele-fele lakosságú városban nemzetiségi ellentétet szítani. Öt halott, közel háromszáz sebesült, legközelebb ilyet a régióban egy évvel később, a jugoszláviai Vukovár környékén láttunk. Kevés itt most a hely a teljes eseménytörténet szétszálazásához, de előhoznék egy ritkán emlegetett szempontot.

A magyarországi rendszerváltásban Erdély szerepe nem lebecsülendő, Ceaușescu politikájának erjesztő hatása fontos volt: Erdély-tüntetés, romániai menekültek Magyarországon, „falurombolás”, a „forradalom” idején a rengeteg segélyszállítmány satöbbi. Akkor ez a résztvevők többségében nem Trianon-szindrómás vekengés volt, hanem megélt nemzeti szolidaritás. A vásárhelyi „fekete március” ennek a végét jelentette. Nem állítom, hogy biztosan így lett volna, de gondolatkísérletet megér: a tárgyév március 25-én zajló első magyarországi szabad választásokat nem biztos, hogy az MDF nyerte volna meg, ha nincs az etnikai konfliktus a szomszédban! Nem állítom, hogy a választásokat simán nyerte volna az SZDSZ. De nyerhette volna! Egy SZDSZ–Fidesz kormány radikális gazdasági reformcsomaggal indult volna: pénzügyminiszternek lehetett volna válogatni Tardos Márton, Soós Károly Attila vagy Bokros Lajos között. Utóbbi később elég rendesen igazolta, hogy a radikális reform gyors és jó eredményt hozhat. Borítékolhatjuk, ha másként alakul akkor, a harmadik köztársaság nem lett volna ennyire védtelen: Kossuth-címer lenne, új szerkezetbe foglalt ’89-es alkotmány, megerősödött republikánus hagyomány, talán Orbán személyiségvonásai sem a legrosszabb szcenáriót maxolták volna ki. Nem nosztalgiázni, történelmietlenkedni akarok ehelyt, csak annyit: ha majd Orbán mint történelmi kisiklás után csináljuk a negyedik köztársaságot (Kossuth-címer, republikánus hagyomány, demokrata étosz stb.), akkor azért ügyeljünk arra is, hogy bármely külföldi titkosszolgálatnak kisebb legyen a beleszólása a dolgok mikéntjébe!

Egyébként a „fekete március” negyedszázados évfordulójára Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester meghívta a köztársasági elnököt, Klaus Johannist városába, megemlékezni. Mely hírben két dolog eminens, ami nem volt az az elmúlt 25 évben: a városnak román polgármestere van, Romániának viszont német – szebeni szász – elnöke. Lassan nálunk is történhetne valami meglepő magas posztokon!

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!