Vágvölgyi B. András: Több Budapestet!

Hogy a város az nem egy magyar dolog? Ady idejében például Pozsony, azaz Pressburg, azaz Bratislava? Vagy Kolozsvár, Klausenburg, Cluj? Neoplanta, Neusatz, Novi Sad, Újvidék? Szeben és Brassó? Kassa, Kaschau, Kosice? Temesvár? Fiume, Rijeka? Várad, ami a haladás? (Debrecen, ami a maradás?) Ez is csak párás tekintetű trianonozás lenne? És Budapest (Ofen, Budimpest)? Hogy ez is csak a száz év előtti világháborúhoz, és az azt követő, máig lezáratlan „százéves polgárháborúhoz” vezetett? A „bűnös város”? De miért?

Maradjunk az adys keménységű idézetek vonalán: „Budapest fiatal város, parvenü város, hivalkodóan modern, hivalkodóan régies. Olyan festői és színpadi fekvésű, olyan sikkes, frivol és idomtalan, olyan gótikus és bástyázatos, olyan vízöblítéses és pomádés, olyan kikefélt, komfortos és poloskás, amilyen csak egy művi úton létreálmodott nagyváros tud lenni, hegy és síkság, erdő és róna, ipari és balkáni Európa közé ékelve, az út mentén, a népek országútján. Hogy is ne volna útszéli a stílusa, hogyne volna hibrid és nemtelen? De ami a magyarságban nemes, az belőle való. Az európai magyarságot Budapest teremtette; a szociális lelkiismeretű magyarságot, az írni-olvasni tudó magyarságot, a fürödni és viselkedni tudó magyarságot Budapest teremtette. Egyszerűen mert a magyarságot Budapest teremtette.” Ignotus Pál írta ezt, 1947–48-ban a Magyar Radikális Párt lapjában, a Haladásban megjelent önéletrajzi írásában, a Csipkerózsában. Harmadgenerációs literátor, nagyapja a Pester Lloyd, apja a Nyugat élén állt, ő maga ekkor már túl a Tollban pelyhedző publicistaságon és az igazán irodalomtörténeti jelentőségű Szép Szó korszakon, mely folyóiratot Fejtő Ferenccel, Gáspár Zoltánnal, K. Havas Gézával József Attilának csináltak. Túl a második zsidótörvény miatti első emigráción, melyet Londonban töltött, de még innen a letartóztatásnak, a recski éveknek, a második emigrációnak, az Irodalmi Újság londoni éveinek. Ignotus Pál a Horthy-rezsim kérlelhetetlen értelmiségi ellenzékének egyik oldalát, az urbánus irályt képviselte – közhely, de sokan elfelejtik ma: a nacionalizmusra fogékonyabb (understatement) népiek ugyanúgy a Horthy-rezsim kérlelhetetlen értelmiségi ellenzéke volt –, Ignotus Pál sem nem puházott, sem nem hajolt el, jól megismerte mindkét totalitarianizmust, de nem engedett. „Budapest előtt nem volt magyarság, csak egy vegyes nyelvű nemesi kaszt volt, amelyet a nemadózás korhadt kiváltsága fogott össze, s volt másfelől egy nemzettelen, országtalan és jövőtlen magyar nyelvű jobbágytömeg. Hogy nemadózás nélkül is lehet szabadságot védeni, hogy a paraszt jogán is lehet magyarnak lenni: hogy ebből a rendi formából és formátlan tömegből országot és műveltséget, nemzetet és nemzetköziséget lehet kimintázni, ezt Budapest művelte” – írja Ignotus Pál máig aktuálisan: „a Pilvax kávéház Pestje”. És folytat: „Pest, Pest-Buda, Buda-Pest, akárhogy nevezzék is, ez és sokáig csakis ez adott szállást a gondolatnak, hogy a magyar egyéb is lehessen, mint nemes és jobbágy, úr és szolga, »úriember« és »büdös paraszt«; hogy a hatalom másé is lehessen, mint a császáré és a táblabíróé; hogy a föld máshova is tartozhasson, mint kastélyhoz és kúriához; hogy a magyar szó egyébre is használtassék, mint parancsolásra és káromkodásra.”

Miért érdekes ez ma? Őszintétlen kérdés. Azért, mert ebben az időgéppel teleportált feudálkádárista és horthysztikus kurultájban guanóként egymásra rakódó múltrétegekben ugyanazokat a viselkedésmódokat éljük meg, mint Ady és József Attila, vagy háromgenerációnyi Ignotus. Rurális és „mezővárosi elitek” szabják az irányt, a magába zárkózás, a keleti nyitás, az empátiamentesség etnocentrista irányát. Újra a „nemzet titkos fővárosa: Mucsa” (Eörsi István), csak most már kitalált községnév sem kell, hiszen itt van Felcsút – lehet-e véletlen, hogy Gazdag Gyula és Ember Judit Határozat c. szubverzívnek mondott dokumentumfilmje pont itt forgott a Kádár-kor érett szakaszában?

Ez a rezsim városellenes. Városban él, de mentálisan ellenzi az urbs szellemét. Nem csak azért, mert Budapesten kevéssé érdekes a házi szabad pálinkafőzés leleménye, a kolbásztöltő- versenyek semmivel sem összehasonlítható hangulata, az agrárátrendeződés és az új nagybirtokrendszer, hanem azért, mert a nagyvárost eleve ellenkulturálisnak látja. Egy amerikai szociológus, Theodor Roszak használta ezt a fogalmat a hatvanas évek diákforradalmas végén, és ha van korszak és generáció, amit a NER zsigerből gyűlöl, az a 68-as, ennek szellemének visszatértétől, megújulásától reszket a legjobban. Példázza ezt a több százezer fiatal magyar szavazási lehetőségének akadályozása, akik Londonban vagy New Yorkban vagy Berlinben élnek. A nagyvárosi, nyitott, a pályán (világban) látó szellem birtokosai. Akik nem alattvalók, hanem szabadok. Akikkel az uradalmicseléd-mentalitásra építő rendszer nem tud mit kezdeni. Akik rég nem csak „a már megcsinált kultúrák lemásolt zeneszámaival” hódítanak, de a „magyart” is beviszik az egyetemesbe. Mint Bartók és Jancsó. Mint Petőfi Sándor a Dohány utcai lakos. Mert régen is, tegnap is, ma is „fiatal magyarok rázzák az utcát / Budapest remeg és maguk sem tudják, / hogy ezt a rezgést melyikük hozta / a külvárosból a belvárosba” (Európa Kiadó).

Az etnocentrikus zárt szemétdomb nem bírja elviselni a márciusi ifjakat, a Nyugatot és Nyugatot, Galilei Kört és a szamizdatot, zenei undergroundot, avantgárd művészetet, alternatív színházat, szerzői filmet, blogoszférát és netes sajtót, semmit, amit ellenkultúrának gondol. Pedig ez a magyar kultúra maga: exportcikk és turisztikus mágnes – legeladhatóbb terméke ennek az országnak. És ez a kultúra megnyilvánul politikailag is, és nem csak április 6-án, hanem majd az ősszel is! Mit kívánt minden igazán patrióta magyar lassan százhetven éve ennek az országnak? Több Budapestet Magyarországnak, több Budapestet minden magyarnak! És ne legyen kétségünk: minden magyar akar valamit Budapestből, legfeljebb irigy, ezért utálja a „bűnös várost”. Nem kéne hagyni, hogy így legyen.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!