Görögök vagyunk, jobb, ha belátjuk. A gazdasági recesszióból a közéleti depresszió felé tartó, kényelmes életétől megfosztott, büszkeségét vesztő, türelméből kifogyó ország sorsában osztozik egész Európa. Mi is. A dráma a szemünk előtt zajlik, és messze még a vége. Újra meg kell tehát tanulni görögül, azon a nyelven, amelynek szavai nélkül a politika eddig sem volt, és ezután sem lesz leírható. A szavak ugyanazok, csak a jelentésük más mostantól.
Európa. Igen, ez is onnan ered. Homérosz szerint eredetileg Közép-Görögország neve volt, később egész Görögországot nevezték így. Ma földrajzi értelemben egy kontinenst, politikailag az unió értékközösségét, gazdaságilag egységes piacot jelent. A görög – és persze az olasz, a spanyol, a portugál, az ír – válság miatt ez az Európa sem politikai, sem gazdasági értelemben nem az többé, ami volt. Megvalósult a mindenkori magyar uniós politika rémálma, a kétsebességes Európa. Az elöl haladók, a diktálók közössége az eurózóna országai: Európa már nem Brüsszel, hanem mindenekelőtt Berlin, és másodsorban Párizs. Ott írják egy új, immár politikai unió forgatókönyveit, amelynek első fejezete az egységes, vagyis egységesen szigorú gazdasági irányításról szól. Nincs több költségvetési trükközés, játék a számokkal. Aki kimarad, az véglegesen lemarad, ott ragad a periférián. Van, aki megértette ezt – mint a lengyelek, de még az állandó különutas britek is –, és euró nélkül is beleszólást akarnak a meghatározó gazdasági döntésekbe. Nekünk olyan miniszterelnök jutott, aki itthon még büszkélkedik is azzal, hogy csak a cselédasztalnál kap helyet és szót még ott se nagyon.
Demagógia. A politikában a tetszetős, részigazságokon, vagy teljes hazugságokon alapuló politikai programok és megnyilvánulások megjelölése. Az eurózóna vezetőjének, az európai vezetők doyenjének, Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnöknek tulajdonítják a szállóigévé vált mondatot: az uniós tagállamok vezetői mind tudják, hogy mit kell tenni, azt azonban nem, hogy miként győzhetnek a következő választáson, ha meg is teszik. Mostanság az sem egyértelmű, hogy teendőik felől biztosak, de még így is szinte mindegyikőjük szénája igen rosszul áll a hazai politikában. Mert az európai vezetők többsége most azzal küzd, hogyan magyarázhatná el a választóknak, miért éri meg újabb és újabb erőfeszítéseket – értsd: megszorításokat – elviselni, miért kell tovább nyirbálni a nemzetállami mozgásteret, miért kell megváltoztatni – értsd: megreformálni – a nagy rendszerek működését. Közben persze igyekeznek porlasztani saját felelősségüket, belekompromittálni ezekbe a programokba az ellenzéküket, szövetségeseket keresni – értsd: egyeztetni – szakszervezetekkel és munkaadókkal, civilekkel és szakmai szervezetekkel. Hogy sikeresek lesznek-e ebben a nagy világmagyarázatban, az még kérdéses. De miközben ők ezen izzadnak, egyre nehezebben viselik a könnyebb utat választókat, a demagógia eszköztárát használó populistákat. Az ilyeneknek nincs helyük az elitklubban. Ez a kézenfekvő magyarázata annak a nyilvánvaló ellenszenvnek, amit a mérvadó európai sajtó közvetít a magyar miniszterelnök felé. Mert ő megfordította a fentebb idézett Juncker-tézist: tudja, hogyan kell választást nyerni, de jól láthatóan halovány fogalma sincs, mit kell tennie utána.
Demokrácia. Ógörög ez is, persze, a nép uralma, azt jelenti. Hogy ezen manapság mit kell érteni, arra szép példa az a világméretű hideglelés, ami a görög miniszterelnök e heti kezdeményezését követte. Pedig van-e, elvben, demokratikusabb gesztus annál, mint népszavazásra bocsátani Görögországban az európai mentőcsomagot, végső soron az euró megtartását? Hiszen a következményeket mégiscsak nekik kell elszenvedniük, immár sokadszor, döntsenek hát maguk, akarják-e. De a világ, és ezalatt ezúttal a pénzpiacok és a nekik kiszolgáltatott politikai döntéshozók értendők, nem akarnak ilyen döntéseket az átlagpolgárokra bízni. Mert félnek, és okkal félnek attól, hogy a jelen legyűrné a jövőt, különösen egy olyan országban, amelynek politikai elitje nem igyekezett felvilágosítani a választókat ennek a jelennek a tarthatatlanságáról. Az álságos és hazug, szociálisnak csúfolt magyar népszavazás is bizonyságát adta: nem lehet fájdalmas döntésekre népszavazáson felhatalmazást kapni. Mindenesetre a görög népszavazási ötlet okozta felhorkanás rávilágít arra, mit is kell mostanság érteni demokrácia alatt. Nem a népre, hogy ne mondjam, a zemberekre való állandó hivatkozást, hanem a jogállam biztosította keretek között a demokratikusan megválasztott vezetők felelősségvállalását, bátorságát és felkészültségét arra, hogy a pillanatnyival szemben a hosszú távút, a részérdekkel szemben az egész érdekét érvényesítsék.
Beszél itt valaki görögül?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
