Aki nem élt felnőtt fejjel a rendszerváltozás előtt, nehezen tudhatja elképzelni, mekkora becsületük volt a konvertibilis valutáknak. Elsősorban a DOLLÁR-nak és a DAJCSMÁRK-nak. Természetesen a VESZTDAJCS márkáról van szó, az azonos nevű osztdajcs fizetőeszköz senkit nem érdekelt.
Aki devizaszámlával rendelkezhetett, s rajta elegendő mennyiségű kemény valutával, az a háromévi egynél sűrűbben kaphatott útlevelet. Van itt egy kis zavar a „valuta” és a „deviza” közgazdasági értelmével, de ne kukacoskodjunk, így használtuk.
Nekem például volt devizaszámlám, a Deák Ferenc utcai OTP-fiókban, a pestieknek ott vezették. (A budaiaknak az Alagút utcaiban.) Az áhított nyugati pénz két forrásból érkezett rá.
Az egyik: képzeljétek, akkoriban a magyarul írt novellák gyakran megjelentek világszerte, különféle erre szakosodott irodalmi lapokban. És fizettek értük. Keveset, de sok kicsi sokra megy. Bonyolultan érkezett az ilyen honorárium, valahogyan a jogvédőn át, izmos papírmunka elvégzése után került az OTP számadásaiba. A nyolcvanas évek elején néhány könyvem is megjelent a konvertibilis valuták övezetében, érkeztek obulusok ugyanilyen módon.
A másik: ha az ember filmet írt, s azt vetítették Nyugaton, levelet kaptam Hungarofilm (vállalat) elvtárstól. Kedves Forgatókönyvíró elvtárs, örömmel tájékoztatjuk, filmjét megvásárolta – példának okáért – a nyugatnémet ZDF televízió. Amennyiben kapitalizmus volna, kapna húszezer dajcsmárkot. Azonban nincs kapitalizmus, egy fitying se jut önnek. Ellenben, ha van elég magyar pénze, befáradhat a bankba (csak az OTP létezett), félnapos sorállás, több blanketta kitöltése és más formaságok elintézése után megvásárolhatja az említett márkahonoráriuma egy bizonyos százalékát.
És ha volt rá pénzünk, megvettük. Hogy kapjunk útlevelet, s mehessünk ki NYUGAT-ra. Hogy láthassuk a hozzánk be nem kerülő filmeket és színdarabokat, beszerezhessük a le nem fordított könyveket, és persze egyúttal beszerezhessük a magnót, farmert, orkánkabátot, jó minőségű javítófestéket és gépszalagot stb. Valamint, hogy érezhessük: azért mi is emberek volnánk.
Kivettél háromszáz dollárt, mentél Bécsbe, Párizsba, Londonba. Értelemszerűen elköltötted. Hazatérted után az aluljáróban megvettél pontosan ennyit az ott cirkáló illegális arab árusoktól (érdekes, az ő jelenlétüket tűrte a rendszer), hogy visszatehesd a devizaszámládra. Soha senki nem kérdezte: figyelj csak, miből éltél odakinn, ha az összes pénzed megmaradt?
Egy néhai barátom (dalszövegíró) nem kapott jogdíjakat Nyugatról, ő az utazásai érdekében minden szembejövő külfölditől vásárolt dollárokat, s egy cipzáras fekete táskában tartotta. Történt, hogy bűnügybe keveredett (adócsalás). Házkutatástól tartván, megkért, rejtegessem a konvertibilis vagyonkáját én. Ráálltam. Évekig a beépített szekrényben őriztük. Ha utazni készült, évente kétszer-háromszor, előtte átjött, s kivette a szükséges összeget.
Így ment ez, míg egy könyvem cenzurális bonyodalmai miatt én is arra számítottam, hogy esetleg kiszáll hozzám a rendőrség. Ma már röhejesen indokolatlannak érzem e gondolatot, de elhihetitek, akkor komolyan aggódtam. Megkértem a dalszövegírót, vigye el a fekete táskát. Vonakodott, nem tudja kire bízni. Végül mégis a hóna alá kapta, s kissé sértetten távozott. Mesélte később, hogy a zongorájában rejtette el. Lesz, ami lesz! – mondta a rá jellemző fanyar mosollyal.
Az lett, hogy kevéssel ezután meghalt. Lakását és ingóságait a külföldön élő testvére örökölte, aki a hírek szerint az egészről lemondott, Pesten élő két fia javára. Velük a dalszövegíró nem volt jóban. A temetésén azon tűnődtem, odamenjek-e hozzájuk – nem ismertem őket –, s szóljak-e örökségük eme titkos részéről. Esetleg csak egy rejtélyesen hangzó javaslattal: kutassák át a zongorát.
Töredelmesen bevallom: hallgattam. Talán, hogy bölcs maradjak? Nem. Hogy gyáva. Bánom, hogy inamba szállt a bátorságom, amikor visszaadtam azt a műbőr táskát. Tűnődöm, mit tettem volna, ha még a temetés idején is a beépített szekrényben kushad. Senki nem tudott róla. Ellopom? Ezt azért nehéz elhinnem magamról, sehogyan sem férne az énképembe. De minthogy az említett fiúk sosem törődtek a már koros barátommal (= le se szarták), ők sem érdemelték volna meg. Adakozásra fordíthattam volna? És hogyan, elvégre dollárt tartani otthon akkoriban bűncselekménynek számított.
Jó, hogy ez csupán elméleti bökkenő. De… vajon mi történt? Megtalálták az örökösök? Vagy a zongora új tulajdonosa? Valaki biztosan rábukkant, s örvendezhetett.
Hagyjuk. Több mint harminc éve történt. Akinek van egy csöpp esze, máma már nem mereng tovább.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
