Megérkezett a tisztelt szerkesztő úr üzenete – í-mélje –, arra kér, írnám meg utolsó novellácskámat e rovatba. A lap átalakul. Na jó.
Az „utolsó” számomra ellenszenves szó. Hallatán rendre az a kényszerképzetem támad, mintha a főzéskor a legvégső sózásra utalna. Az „első”-vel sincs nagyobb szerencsém, dán sörfajtának képzelem: Kocsmárosné angyalkám, hozzon egy korsó elsőt ízibe! (A korsó viszont talán élethosszabbító ásványi por – elég, elég, bocs.)
2015 tavaszán kaptam az első fölkérést, s azóta havonta küldözgettem ezeket a rövideket, törzsolvasóim tudhatják ezt, ha nyomon követték. Kezdetben nyolcezer karaktert várt tőlem a lap, aztán hatot, félidőtől négyet. Aki próbálta, igazat ad nekem, sokkal nehezebb elmesélni egy történetet, ha kevesebb szóval tehetjük. Én mégsem zúgolódtam, szeretem a kihívásokat.
Az igazi novella tíz-tizenkétezer karakternyi, nyolc flekk, ahogyan az ólombetűs nyomtatás idején neveztük. Másként: akkora, hogy az Élet és Irodalom lehozhassa. Ők irodalmi szöveget akkor közölnek szívesen, ha elfér egy oldalon, sőt mellette marad még hely versnek vagy rajznak.
Boldogult úrfikoromban erre álltam rá. Ma már az ÉS szintúgy rövidebb terjedelmi határokban gondolkodik. Arról nem is beszélve, hogy az ottani vezetőség fontosabbnak érzi a lap első felét, ahol a politikai és gazdasági tárgyú írások olvashatóak.
Nem számít, én úgy tartom, ki-ki csak a saját szövegéért felelős. Ehhez az elvhez tartottam magam itt is. De nem titkolom, ínyemre volt a négyezer karakteres korlát. Mellébeszélés helyett nyomban a tárgyra térni, s velősen elmondani, úgyszólván csak a történet csontvázát, ez fekszik nekem.
Hiszik-e vagy sem, számítottam rá, hogy a drága szerkesztő úr előbb-utóbb arról tájékoztat sajnálkozva: immár csak kétezer karakternyi hely jut, ahhoz tartsam magam. Írtam magamnak olyan rövidkéket, s a Facebook-oldalamon közöltem.
Egyszer aztán vérszemet kaptam, s kísérleteztem, lehet-e még kurtábban. Rákaptam, hogy egysoros novellákat készítsek. Tudtam, ez az út a teljesen üres papír felé vezet, de nem bántam. Úgyis az lesz a vége majd… amikor…
(Utolsó, utolszó, csönd csönd, vesszőcske. Hm, rögtönzött egysoros?) Néhányat idemásolok, hogy értsék, miről van szó.
Irodalom. Dalom. Omm. Iroda. Lom.
Kapcsolat. Kap. Kapocs. Tol. Csal. Lat. Tolat.
Szerelem. Szem. Mer. Reszel. Esz. Le.
Határnap. Hat. Tár. Tar. Ár. Rá. Na.
Az utolsó azokról az órákról szól, amikor a szerkesztő úr jelezte szokásos üzeneteiben, hogy mikorra várja kis történetemet – ő a tárca szót szerette használni.
Fönti egymondatosok nyomán latolgathatja az ember, mai száguldó életünkben szánhatunk-e időt többkötetes művekre? (Remélem, az a válasz kórusban, hogy IGEN.) Az is agyamba ötlik, hogy ezeket akár SMS-ben is terjeszthetném, megspórolható a nyomda, s a befogadónak fillérjébe se kerül, én meg azt a kis költséget kibírom.
Mindenesetre, ha valaha kötetet állítok össze töredelmes vallomásaimból, egészen bizonyosan rövidülési sorrendben következnek majd a szövegeim.
Az egysorosok után kísérleteznem kell majd még az egyszavasakkal is. Esetleg az egybetűsökkel. Végül néhány tiszta fehér oldal következhet. Ahová az olvasó írhatja be a maga rövid történeteit.
Végezetül leszögezem, engem is meglep, hogy több mint három évig álltam itt a vártán, s terjesztettem eszméimet ezeken a hasábokon. Három esztendő igazán hosszú idő, helyeslendő, hogy valami más kezdődjék. Minden halál születés is egyben. A legjobbakat kívánom annak a csecsemőnek, melyet ide hoz világra a nagybecsű – és szintén változó – szerkesztőség. Tartsanak meg jó emlékezetükben.
Még több szépirodalom a Vasárnapi Hírekben.
Júniustól hétről hétre még több szépirodalommal kedveskedünk olvasóinknak: novellák, tárcák, regényrészletek, versek foglalják el a lap egy-egy oldalát kortárs szépíróktól.
Reményeink szerint ősztől pedig rendszeres irodalmi melléklettel bővül a Vasárnapi Hírek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!