Hálás vagyok a sorsnak, hogy életem őszére lehetővé tette a házat, amelyben élek. Elegendő tér, világos szobák, szép kert körben, és másfél percnyire a drága Duna folyó, amelyhez olyan sok emlék és érzelem fűz. Kamaszkoromtól fogva, amikor idősebb barátaim megtanítottak kilbótozni (evezni a kétpárevezős, gurulóüléses, nyitott túracsónakban, a kiel boatban). Mostanában inkább a kajakot kedvelem, előnye, hogy abban az ember nem háttal ül a tájnak.
Kertemnek gazdag a faunája és a flórája. Nem dicsekednék, de most már késő: mókusok, sünök, vakondok (hiszik-e vagy sem, már őket sem bánom), és rengeteg madár. Kétharmados többség: rigók, szarkák, cinkék, harkályok. De akad egy javíthatatlan derűlátó is, ő, miután kicsipogta magát, ezt mondja: jeszjesz- jesz-jesz-jesz! Egészen érthetően. Mindig ötször. Neki van igaza. Milyen madár lehet? Tudja valaki? Azon túl, hogy szellemiségében nyilván észak-amerikai. Nevezzük jeszmadárnak.
Az „igen” angol változata kedves zene füleimnek. A magyart is szeretem. Az Ulysses című Joyce-mű, a világ talán leghíresebb regényének legutolsó szava ez, így hát mondhatjuk, hogy annak a könyvnek jó a vége. Az én életem regényének pillanatnyi legfontosabb fejleménye, hogy majdnem tizenhárom éves ikerfiaim Angliába tették át a székhelyüket egy tanévre. Iskolába fognak járni, s úgy megtanulják a világnyelvet, hogy az önmagában egy foglalkozásnak bizonyulhat későbbi életükben: jesz-jesz-jesz-jesz-jesz!
Na igen. Csakhogy van persze árnyoldal. Ritkábban fogom látni őket. Hiába határoztam el, hogy minden hónapban kiutazom egy hétre, ezzel nem pótolható, hogy idáig állandó résztvevői voltak életemnek. Ismerem én, miféle torzulatot okoz az emberi kapcsolatokban a távolság.
Van történetesen egy lányom is, ő a harmadik gyerekem – mostanára inkább felnőttem, hiszen harmincas éveinek végén jár. Londonban él, kábé egy évtizede már. Igazán szoros és szeretetteljes a viszonyunk. Heti rendszerességgel beszélünk telefonon, újabban szkájpolunk, tehát láthatom is. Nagyjából havonta vagy ő repül haza, vagy én ki. És mégis. Amikor ott ülünk számítógépeink előtt, mindig épp nem jut eszembe az, amit okvetlenül meg akartam kérdezni tőle vagy el akartam mesélni neki. Amikor kilocsogtuk magunkat, sokszor csak úgy bámuljuk egymást, sejtelmes (= esetleg bárgyú, ami engem illet) arccal.
Amíg ebben a hazában élt, olyan ügyesen tudtam neki ajándékokat kitalálni a piros betűs alkalmakra. Hiszen beleláttam a mindennapjaiba, tudtam vagy ráéreztem, minek örülne. Ez már nincs. Nehezíti a helyzetet, hogy csak kisebb tárgyak jöhetnek szóba, amelyeket könnyű kivinni (neki vagy nekem). Itteni problémáinktól egyre távolabbra kerül, én meg az ottaniakat nem érzem húsba vágónak. Így élünk. Erre a változásra számítok a fiaimnál is. Amire egy másik angolszász madár talán így szólna: nó-nó-nó-nó-nó! Csakhogy nómadár nem lakik a kertemben. Eddig nem lakott. Bánnám, ha ideköltözne.
Vigasztalgatom magamat. Két fiam abban a korban van, amikor az elszakadás akkor is megkezdődnék, ha éppenséggel ebben az országban maradnának. Emlékszem, én majdnem tizenhárom évesen úgy éreztem, a szüleim cikik. Ez a jelző akkoriban még nem volt használatos, úgy mondtuk: az ősök jelenléte tök gáz. Lehet, hogy titkon az én kisfiaim is így gondolják, függetlenül attól, hogy nem fejezik ki. Ennek a tanévnek a végén még hagyták, hogy puszit adjak nekik, amikor elvittem őket az iskolába, s inkább a rám jellemző túlzásba vitt szemérem miatt cuppantottam az arcukra az utca másik oldalán, az autó takarásában. Szóval, ők még nem jelezték, hogy ciki volnék, ám megeshet, hogy ennek a tőlem örökölt szemérem az oka. Ki tudja?
Azzal is szembe kell néznem, milyen kongóan üres lesz a ház nélkülük. Ha nem voltak itt, eddig is túl nagynak éreztem. Jelenlétükkel viszont betöltötték. Nem panaszkodnék, de most már késő: nehéz az olyan úgynevezett meleg-engedő apák sorsa, amilyen én voltam s vagyok. Fájdalmas beletörődniük, hogy bizonyos szempontból már nincs szükség rájuk úgy, ahogyan régebben volt, s a lélektani távolodás az idő múlásával fokozódik. Ó jaj. Másként: nó-nó-nó-nó-nó!
Drága jeszmadár, merre vagy? Bújj elő, ha a közelben. Szállj ide, ha messzebb. Sosem volt még ilyen nagy szükségem rád. Igen. Sőt: igen-igen-igen-igen-igen! Többi madarak, aki hallja, adja át.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
