A fiú és a lány már az általánosban találkozott. A fiú néhány évvel később jött az osztályba, s ugyanannyival előbb tűnt el, másik kerületbe költöztek. Hosszabb időre feledésbe merültek egymásban. A sors fanyar vicce, hogy amikor ismét összesodorta őket az élet, házasság lett a vége.
Küzdelmes esztendők. Harcoltak keményen, hogy rátaláljanak az énjükre, közben gondoskodjanak megélhetésről, otthonról, valamelyes biztonságérzetről. Egyikük sem maradt abban a mesterségben, amelyre a felsőfokú oktatás kiképezte őket. A lány ábrándokkal teli foglalkozásra készült, s egy bankban kötött ki, a lakásépítési hitelekért folyamodó ifjú párok kérelmeit bírálta el. A fiú hidakat, utakat, aluljárókat szeretett volna tervezni, ehelyett újságoldalak nyomdai előkészítése lett a munkája.
Közeledvén a harmadik ikszhez, fontolgatni kezdték, ideje volna kivenni a részüket a fajfenntartásból, a lány kisfiút akart, a fiú kislányt – elsőre. Három gyerekre gondoltak, mert mind a ketten egykék voltak. Ekkortájt azonban a kapcsolatuk válságos szakaszba került. A fiút munkahelyi gondjai (a nyomtatott sajtó krízise) ingerültté tették. A lányt a fiú mindennapossá váló dührohamai kikészítették, sokszor visszavágott, akarata ellenére. A házasság nyolcadik évében a testi vágy elsöprő lendületére már nem számíthattak.
Egy hajnalba nyúló veszekedés után a lány elrohant, ezzel a végszóval: Ilyen háborús viszonyokba minek szüljek egy ártatlan gyereket? Járkált a pirkadatban az utcákon, töprengett, melyik barátnőjéhez állíthatna be. A szüleinek semmiképp nem akarta az orrára kötni a történteket. Végül megvárta a munkahelyével szemközti kávéház nyitását, a mosdóban rendbe hozta magát, villásreggelivel és hosszú kávéval vigasztalódott.
A fiú ezalatt végigtelefonálta a lány barátnőit. Bánta már, hogy olyan hülyén viselkedett, fogadkozott, békítő ajándékon gondolkodott. A barátnők mit sem tudtak, a lány pedig soha nem vette föl a mobilját. Ha nem lett volna lapzárta, a fiú ebédidőben odarohan a bankhoz.
Este a lány ért haza előbb, s mire a fiú betoppant a virágcsokorral, ott ült a bőröndjén, melyet az apjától kapott, több születésnappal korábban. A kemény anyagból készült koffert telistele ragasztgatták ovális matricákkal, távoli városok szállodáit reklámozták. A lány még egyikben sem járt. Makacs vágyálmai közé tartozott egy világkörüli utazás, végiglátogathatná a hoteleket, kezdve az óceánpartiakkal, folytatva a tengerre nézőkkel. A tómentiek és a hegyvidékiek várhatnak sorukra.
Rövid beszéd következett, érződött, hogy a lány nemcsak alaposan kigondolta, hanem talán el is próbálta. Kapcsolatuk eléggé kihűlt, már nincs az az ünnepi hangulat, amelyben állandó aranyfüst színezte a hétköznapok szürkéjét. Ő most kivonja magát a tűzvonalból, elmegy valamennyi időre, gondolkozni. A magány jót tehet mind a kettejüknek. Utána talán folytathatják, de csak ha megtalálják a régi hőfokot.
A fiú kétségbeesett, ígérgetett, könyörgött. Noha tudta, a lány ugyan nehezen hozza döntéseit, ám amit a fejébe vesz, ahhoz a vídia keménységével ragaszkodik. Nem engedte, hogy a fiú lesegítse a bőröndöt a már várakozó taxihoz, úgy látszik, előrendelte.
A fiú remélte, a lány valóban egyedül utazott el. Átkutatta a hátrahagyott holmikat a szekrényben és a fiókokban. Sok fontos papír és emlék maradt a helyén, az ékszeres ládika is, de az útlevél és a határokon túl is érvényes hitelkártya nem volt ott.
A gyanú két rokon lakhelyére terelődött, akiket a lány mindig úgy emlegetett: az Óperencián túli családtagok, a mázlisták! A fiú emlékezete szerint mind a két település matricája rajta volt a bőröndön. Az Óperencia az Ausztriában állomásozó huszárok nyelvferdítése, olvasta a fiú a világhálón, akiknek az ob der Enns – az Enns folyón is túl – igen messzinek tűnt. A lány igen messzire röpült tőlem, gondolta, csak az a kérdés, hogy a földgömbön nyugat vagy dél felé, az nyilvánvaló, hogy óceán partjára. Hála a netnek, gyorsan kapcsolatot teremthetett a mázlistákkal, és boldog mosollyal nyugtázta, hogy hites felesége – újabban így emlegette – az Atlanti-óceán mentén töpreng, egy rák fejére emlékeztető félsziget fölső csücskén.
E sorok írójának akkor, amikor az ő életkorukat mondhatta magának, lényegében megoldhatatlan feladatnak bizonyult volna útlevelet, vízumot és repjegyet szereznie, hogy átcsusszanhasson a vasfüggöny hagyta pici rések valamelyikén. A fiú hozzá képest világfi, még óvodába járt, amikor összeomlott a szocialista rendszer, ennek idestova huszonöt éve.
Egy szép, de izzasztó napon megjelent a lány Óperencián túli nagynénjének kékre festett faházánál. Nem talált odahaza senkit. Hátizsákját a tornácon hagyta, lebattyogott a vízhez, kibújt a cipőjéből, s megtapasztalta, hogy az óceán túl hideg a fürdéshez. Tett egy nagy kört, s a világítótorony tövében, a lapos sziklán lévő vendéglő teraszán a lányra bukkant, ott töprengett egy hosszú kávé társaságában. Igyekezett leplezni, mennyire örül a fiúnak.
Volt mit megbeszélniük. Eszmecseréjük folytatódott az ebéd alatt is, amit ugyanott akartak elkölteni. A rák fejére emlékeztető félsziget messze földön híres a langusztatelepeiről. A lány, noha a Rák jegyében született, még soha nem kóstolta. A napi ajánlat: lobster (itt így hívják), tepsis krumplival, 9,99 font. Meglepően olcsó.
Amikor a pincér eléjük helyezte a nagy, ovális fémtálcát, rajta a kivörösödött állatokkal és két diótörővel, megszeppentek. A fiúnak tippje se volt, mit kéne csinálni, rögtön balkáninak érezte magát. A lány is, de őt jobban bántotta, hogy ezeket a fenséges teremtényeket összetörje, irtózott a várható roppanásoktól. Már amúgy is verejtékeztek, most elöntötte őket a tanácstalanság csípős leve. Mit csináljunk? – gondolták egy ritmusra.
Ekkor a fiú odaintette a pincért, s nem hibátlan, de elfogadható angolsággal: Bocs, mi még sosem ettünk ilyet, segítség! A „Help” szó hallatán fejükben fölzendült a Beatles vokálja. Talán a pincérében is, gyámolító biccentéssel elvitte a tálcát messzire, s a pulton megkezdte a szakszerű földolgozást.
A lány irigyelte fiú őszinteségét, bátorságát – ő nem merte volna. Aggályai váratlanul elhalványultak, ilyen férfira talán mégiscsak rábízhatja magát és születendő kisfiát, gondolta. Már csak az a kérdés, hogy hol. Az idős nagynéni szeretné, ha kint maradna, szobát, apanázst, örökséget ígért. El merje mondani a fiúnak? Vagy inkább hallgasson, s töprengjen tovább?
Az óceán kíváncsian zúgott alattuk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
