Nemzedékünkre jellemző, hogy (túl) fiatalon kötöttünk házasságot. (Először.) Mire elértük a nyugdíjkorhatárt, a válások átlagszáma kettő és három között mozgott. Legyen két és fél.
Ennek folytán meglehetős gyakorlatot szereztünk, s általában észrevettük, amikor egy társaságunkbéli pár megérett arra, hogy nagy levegőt véve kettőbe ossza, amije van. A jogi procedúrát a baráti kör két ügyvéd tagja intézte, önköltségi áron, nagy szakmai és emberi rutinnal (ők váltak elsőként). Teremtek új házastársak, befogadtuk ezeket, az ismert francia közmondás szellemében: A barátaim barátai a barátaim. Figyeltünk. Hamar föltűntek az árulkodó jelek, akkor sóhajtottunk: Hajjaj, ez se tart túl soká.
Arra kevésbé voltunk fogékonyak, ha egy házasság kivételképpen stabilnak látszott. A jó alig-alig mutatja meg magát, míg a rossz látványosan és hangosan jelentkezik. Egyetlen pozitív példára emlékezhetünk, mely máig szóbeszéd tárgya körünkben.
A hatvanas-hetvenes években a társasági élet még nem nyilvános szórakozóhelyeken zajlott, mint mostanában. Ez volt a házibulik időszaka, lakásokban gyűltünk össze. Otthonokban kevesebb az esélye a poloskáknak, és a besúgók is csak akkor lehettek jelen, ha meghívást kaptak. A házibulin úgy sem ment könnyen a lehallgatás, ha történetesen a lakást bepoloskázták, mert mindig bömbölt a szalagos magnóról a bít (későbbi szóval rock) zene.
Bulit persze csak azok szervezhettek, akik már szert tettek saját otthonra, bármilyen csöppnyire.
E szerencsések közé tartoztak Eszterék, a lány apja adta kölcsön a szükséges összeg zömét. Angyalföld külsőn állott az a szerény társasház, amelynek másfél szobájában élt Eszter és Pali, mintha az volna a földi paradicsom. Bútoruk nem lévén, megkértek, hozzunk kispárnát, azon lehet ülni a meztelen parkettán.
Érdekes, hogy a helyhiány ellenére náluk voltak a legemlékezetesebb bulik, pedig a táncnak rendre a fölső vagy az alsó szomszédjuk vetett véget. Utána már csak beszélgettünk, mécsesek pisla fényében.
Eszter majdnem mindig sütött nekünk valamit, alföldi nagymamájától tanulta, hogyan kell. Tűzhelyükben műszaki hiba miatt szünet nélkül égett egy izzó.
A fölséges illat betöltötte az egész lakást. Csorgott a nyálunk. Sokszor megbeszéltük, hogy Eszternek kis bisztrót vagy boltot kéne nyitnia, ahelyett, hogy külker. bonyolító a Medimpexnél. Az ő süteményeit szétkapkodnák, dőlne a pénz. Csak Pali mondott ellen a maga szelíd módján: De gyerekek, az annyi munka, hogy sosem látnám! Mi a benyerhető pénzek nagyságrendjével érveltünk. Ő meg: A pénz nem boldogít.
Azt hittük, viccel. Pedig amikor gyerekük lett, Pali fölmondott a kutatóintézetben, s ő maradt otthon a kisfiúval. Állati boldognak tűntek hármasban is. Egy szobával nagyobb lakáshoz jutottak, amikor Eszter óbudai nagymamája meghalt, a házibulik folytatódtak, bár csöndesebb magnózással, hogy föl ne ébredjen a gyerek a személyzetiben. Itt a konyha a nappali része volt, amerikai stílusban. Eszter változatlanul sütött, egy bizonyos estén cseresznyés rácsost. Az elektromos tűzhelynek időmérője is volt, akkoriban luxusnak számított.
Folytak a kis locska dumák, még érkeztek a vendégek, immár kispárna nélkül, szólt a zene (Abbey Road) fekete lemezről. Pali hirtelen így szólt: Eszter, sütő. Ám Eszter nem hallotta. Nem is látta azt, amit közülünk többen, mert a megnevezett konyhai eszköz a pult alatt volt, ő pedig tányérokat vett ki fölülről.
A sütő lángra lobbant. Látványnak gyönyörű. Pali megismételte, ugyanolyan visszafogottan: Eszter, sütő! – ám mire a felesége válaszolhatott volna, odaugrott, elcsavarta a nagy fekete tekerentyűt, mely a konyha minden berendezését áramtalanította, majd egy nedves mosogatóronggyal kirántotta a tepsit, s körbecsapkodva eloltotta az égő sütőpapírt. A cseresznyés rácsos csodálatosképp érintetlen maradt.
Kösz, mondta Eszter. Pali csak intett, hogy rendben, visszaült a helyére. Kész. Ennyi.
Az összes jelenlévő hím rátámadt volna a maga asszonyára: Te szerencsétlen, hányszor mondtam már, hogy figyelj oda, egyszer leégeted a lakást!!! És az összes nő hosszan mentegetőzött volna, bizonygatva, hogy miért nem ő a hibás.
Akkor erről hallgattunk mélyen.
Hölgyeim és uraim, az a családi tűzhely máig is melengeti négyüket (született még egy gyerekük), a házasság tart, és meg sem haltak. Köszönöm, csak ezt akartam elmesélni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!