Amikor ezt a cikket írom, még csak azt tudjuk, hogy ő nem lesz. Sejtjük persze, hogy ki jön. De ez az írás a távozóról szól, Simor Andrásról, aki befejezi elnöki tevékenységét a Magyar Nemzeti Bankban.
Az elmúlt hat év nagy részében elképesztően viharos helyzet jellemezte a magyar gazdaságot, s ezáltal a Magyar Nemzeti Bank vezetését is. Először a világgazdasági pénzügyi válság, 2010 tavaszától pedig az eleinte barátságtalan, majd kifejezetten ellenséges kormány nehezítette meg a jegybank elnökének működését.
Simor András alig kapta meg kinevezését a jegybank élére, 2008 szeptemberétől kialakult az elmúlt ötven év legnagyobb pénzügyi-gazdasági válsága a világban. Minden ország vezetése közvetlen válságkezelésre kényszerült. Napról napra azzal kellett törődni, hogy a magyar pénzügyi rendszer stabilitása, a bankok iránti bizalom megmaradjon, a betétesek ne aggódjanak a pénzükért, a hitelnyújtók ne vonják vissza forrásaikat. Ez 2009 közepéig a Simor András vezette jegybankot kényszerpályára állította. Szerencsére gyorsan (három hét alatt) sikerült megkötni az IMF–EU-megállapodást, az ország hozzájutott 20 milliárd eurónyi forráshoz, amely mindenki számára bizonyította, nem érdemes arra spekulálni, hogy Magyarország fizetésképtelen lesz. Ez már nem fenyegetett. De ettől még 2009 tavaszán (egy kormányválsággal is megspékelve) elszállt a forint, egekbe emelkedtek a kamatok, növekedett a bizalmatlanság a bankközi piacon.
A magyar gazdaságpolitika ebben a helyzetben egyértelműen sikeres volt: 2009 nyarára stabilizálta a helyzetet, lényegesen mérsékelte az árfolyamot és újra visszament a pénzpiacokra az államadósság finanszírozásában. Mindent jól csinált? Biztos nem. De a dolog lényege, hogy nagy nemzetközi támogatással, az anyabankok felelősségvállalásával együtt olyan lépéseket tett, amelyek megnyugtatták a befektetőket. Simor András részese volt annak, hogy ez a folyamat végbement. Korrekt módon vezetett egy nagyon erős szakmai csapatot, támaszkodott rájuk, képviselte őket, esetenként vitatkozott velük, de kifelé soha nem mondott ellent a nemzeti bank stábjának.
Az új kormány 2010 nyarától hol személyét, hol szakmai álláspontját támadta. Találtak ehhez ürügyeket, és valóságosan megkérdőjelezhető elemeket is, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy Simor András egy független intézményt vezető független személyiség szimbólumává vált Magyarországon. (Akár egyes köztársasági elnökök.) Azt jelképezte, hogy még parlamenti kétharmaddal sem lehet európai joggal is védett intézményeket és tisztségviselőket bedarálni. Aligha szerette ezt a helyzetet. Biztos nem erre a hálátlan szerepre szerződött. De sokakkal ellentétben, felvállalta. A közelmúltban szemtanúja voltam annak, amikor Bécsben a Euromoney Konferenciáján több száz pénzügyi szakember hatalmas tapssal köszöntötte őt, még mielőtt elmondta volna beszédét. Önmagában a kitartását díjazták ezzel az elismeréssel.
Ez nem az a fórum, ahol részletesen meg lehet vitatni a magyar költségvetési és monetáris politika erényeit és hibáit. Annyit egyértelműen meg lehet állapítani, hogy a jelenlegi magyar kormány gazdaságpolitikája megbukott. Bár el tudta érni, hogy a költségvetés hiánya 3 százalék alatt legyen, de minden másban messze el vagyunk maradva a régiótól: ott növekedés van, nálunk visszaesés; ott emelkednek a beruházások, nálunk csökkennek; ott mérséklődik a munkanélküliség, nálunk változatlan; sok országban az emberek jobban élnek, nálunk sokkal rosszabbul. Még a költségvetési hiány is csak azért csökkent, mert a magánnyugdíjpénztárak államosításával az eddig oda befizetett járulékokat most már a költségvetés kapja. Az állam adóssága valójában nem csökkent, sőt a nyugdíjvagyon elköltése miatt valójában növekedett is. Túl van adóztatva a gazdasági szektor, jogbizonytalanság van és kiszámíthatatlan gazdasági helyzet. Ezért Magyarországon az üzleti klíma sokkal rosszabb, mint a környező országokban.
Mit tudott kezdeni egy jegybank ezzel a folyamattal? Megpróbálkozott olcsóbb hitelforrások nyújtásával, szélesítette a refinanszírozási lehetőségeket és számos más nemkonvencionális lépést tett. De ezeknek semmi eredménye nem lehet egy lefagyasztott gazdaságban. Ugyanúgy semmi eredménye nem lehet, mint annak a kamatcsökkentésnek, amelyet – Simorral szemben – a Monetáris Tanácsban többségbe került újonnan kinevezett tagok erőltetnek. A kamat már hét lépésben csökkent, de ettől se beruházás, se lakásépítés, se lakossági hitelezés, se gazdasági növekedés nem lett. Az egyetlen előny az olcsóbb adósságfinanszírozás, de ennek is jelentős kockázati elemei vannak. A kamatok mérséklődése elvezethet egy olyan ponthoz, amikor akár külső, akár belső kockázati tényezők erősödése miatt hirtelen ez a kamatszint nem lesz elegendő a befektetők számára. Akkor pedig elszáll a forint, és kamatot kell emelni. Kívánom, sőt remélem, hogy előbb állunk meg, de jelenleg ez egyáltalán nem bizonyos.
A magyar monetáris politika most új kezekbe kerül. Jön a jobb kéz, remélhetőleg nem lesz nagyon balfácán, mert akkor a piac móresre tanítja. Varga-betűk jönnek, de a szöveget továbbra is az Osztály Vezető írja. Hosszú távú gondolkodás, intézményi és pozicionális függetlenség, együttműködés nélkül kockázatos pálya fenyeget.
A szerző a GKI Gazdaságkutató Zrt. elnöke
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!