Beszélgetésünk előtt nem sokkal érkezett meg Indokínából, és ha szerencséje van, hamarosan utazik tovább. Még nem tudja biztosan, hová, de Kurdisztán vagy az üzbég Selyemút a legvalószínűbb. Benda László most is úgy fest, mintha egy szafariról érkezett volna. Vagy Afganisztánból. Gyalog. Merthogy autót nem vezet. Az emberek megnézik, ismerős nekik valahonnan. Pedig egy ideje már nincs képernyőn. Ezer éve ismerjük egymást, innen a tegeződés.
– Emlékeim szerint neked mindenki adott interjút, olyanok is, akik másnak nem. Melyik skalpodra vagy a legbüszkébb?
– Talán Helmut Schmidtre, aki csak nagy összegekért ül le vezető nyugati televízióknak, nekem többször is adott interjút, ráadásul mindig ingyen és bérmentve. De mondhatnám Helmut Kohlt vagy az akkor még nem kancellár Angela Merkelt. Büszke vagyok a nemrég 103 éves korában elhunyt vietnami Giap tábornokkal készült interjúimra is. Ő az, aki a franciák leverésében és az amerikaiak kiverésében is kulcsszerepet játszott. Beszélgethettem Afganisztán szinte minden vezetőjével, természetesen a tálibokat kivéve. És persze az összes fontosabb albán politikussal a kilencvenes évek elejétől napjainkig.
– Harmincnyolc év után, három éve rúgtak ki a Magyar Televízióból. Azóta írsz, tanítasz, utazgatsz és főleg utaztatsz. Nem ciki, hogy a magyar külpolitikai újságírás egyik legtapasztaltabb figurája ma idegenvezetésből él?
– Egyáltalán nem. Kárpótol azért, hogy föl kellett hagyjak a korábbi életemmel.
– Bár neve nincs, te magad Poli-Tournak hívod ezt az intézményt. Ami egészen pontosan mi is?
– Én annak idején egy évben 2-3 hónapot biztosan külföldön töltöttem, és erről azután sem mondtam volna le, hogy kirúgtak a köztévéből. Legalább száz országban megfordultam, fölhalmozódott akkor annyi tudás, tapasztalat, kapcsolatrendszer, amit nem akartam veszni hagyni. Egy régi barátommal kezdtünk utakat szervezni oda, ahol annak idején elég sokat jártam, és elég jól kiismerem magam.
– Hogy kell elképzelni az utazást Benda Lászlóval?
– Például csoportot viszek Vietnamba. Megnézünk minden olyasmit, amit egy turista meg kell, hogy nézzen. Aztán jönnek a „benditizmusok”. Vietnamban például legalább háromezren tudnak magyarul. Többségük még az új gazdasági mechanizmus idején tanulta meg Magyarországon, hogy a szocializmusban létező vadkapitalizmussal hogyan lehet élni és esetenként visszaélni. Ma már zömmel módos emberek: bankelnökök, politikusok. Sokukat jól ismerem. Ha a csoportban van rá igény, összehozom őket a hanoi Open University rektorával és egyben párttitkárával, a másik nap pedig mondjuk a legbefolyásosabb ellenzéki figurával. Lehet velük beszélgetni. Persze mind a ketten tökéletesen beszélnek magyarul.
– Kik a PoliTour utasai?
– Jellemzően felső középosztálybeli értelmiségiek. Nem a legfiatalabb emberek, inkább olyanok, akik még emlékeznek rám a tévéből. De volt, hogy családostul jöttek. Nem szerencsés, ha túl sokan vannak, tíz-tizenöt ember bőven elég. A fontos az, hogylegyen bennük vállalkozó kedv és érdeklődés. De általában van. Például ha Tiranában éppen a város fölötti hegyre lanovkázunk fel, és csöng a telefonom, akkor én megkérdezem, hogy voltak-e már királyi udvarban. Tudniillik az albán király unokája hívott. Én már a nagymamáját, Apponyi Geraldine-t is évtizedek óta ismertem, én csináltam vele elhunyta előtt az utolsó interjút, az unoka pedig hírét vette, hogy ott vagyok, és látni akart. Amikor beállítottunk hozzá tizenöten, ő öltönyben, nyakkendőben fogadott, és látva a népes csoportot, csak annyit kérdezett: akkor most ugye nem lesz interjú?
– Számos magyar sajtódíj mellett birtokosa vagy a legjelentősebb albán médiadíjnak is. Mivel érdemelted ki?
– Magyarországon azon kevesek közé tartoztam, aki már a nyolcvanas években rendszeresen megfordultam Enver Hodzsa országában. A rendszerváltozás után az Albán Média Intézet azt értékelte, hogy notórius visszatérőként továbbra is érdeklődést mutattam az ottani fejlemények iránt. Hozzáteszem, hogy Albánia olyan ország, ahol nemhogy én ismerek mindenkit, aki a politikában megfordul, hanem ők ismernek engem, annyiszor jártam ott.
– Akkor biztosan van összehasonlítási alapod: hogy áll ma a médiaszabadság ügye az egykor legsötétebb kommunista diktatúrában?
– Ha a mostani viszonyainkat nézzük, akkor azt kell mondanom, jobban állnak, mint mi.
– Ezt komolyan mondod?
– A lehető legkomolyabban. Nagyon sokszínű lett az albán sajtó – volt honnan fejlődnie, hogy finoman fogalmazzak… De ott hagyják élni, burjánzani.
– Az itthoni állapotokról többször, és elég szkeptikusan nyilatkoztál.
– A szakma drámai helyzetben van. És nem elsősorban politikai értelemben. A rendszerváltás előtt a külpolitikának kiemelt helye volt a médiában: mivel nemigen lehetett belpolitikáról beszélni, maradt a külpolitika. És mi egy csomó mindent elmesélhettünk a nézőknek, olvasóknak, hallgatóknak a saját világunkról úgy, hogy közben látszólag csak külpolitikáról beszéltünk. Persze közben a néző, olvasó, hallgató tisztába került egy sor fontos világpolitikai dologgal is. Amióta belpolitikáról is lehet, sőt szinte csak arról kötelező írni, a külpolitika és talán a külpolitika iránti érdeklődés is teljesen visszaszorult. És mindent elöntött a bulvár. Műfajban és terjedelemben is visszaszorult a külpolitika. A kalmártévék diktálnak.
– Azért vannak értékes műsorok a tévében, amelyek a külvilággal foglalkoznak: ott van az On the spot vagy Al Ghaoui Hesna műsora, a Bábel.
– Hesna az egyik legtehetségesebb külpolitikai újságíró a fiatalok között. De ők inkább emberi történeteket próbálnak meg a képernyőre varázsolni, semmint világpolitikai hátteret.
– Nem lehet, hogy az embereket nem is érdekli már ez?
– Ezt nem tudhatjuk, hiszen nincs is választék.
– Azt mondtad, hogy a külpolitika visszaszorulása nem politikai ügy. És a kirúgásod a köztévéből?
– Inkább dilettantizmusnak mondanám. A Panoráma 2011-ig, a kirúgásomig működött. Többször is én voltam a főszerkesztő, és igyekeztem szuverén módon, mindenféle pártszimpátia nélkül dolgozni. Mindenki ismerte persze a másik preferenciáit, de a főszabály az volt, hogy „a párttagkönyveket kéretik a ruhatárban hagyni”, és az anyagokból nem derülhet ki, hogy ki mit gondol a honi viszonyokról. A belpolitikától egyébként is igyekeztem mindig távol tartani magam. Pontosan tudom, hogy mi zajlik, de tudatosan igyekszem nem beleártani magam.
– Hogy bírod a strapát? 63 éves vagy, masszívan dohányzol, egy kéthetes indokínai út ma már nem gyerekjáték.
– Hozzászoktam a strapás utakhoz. Egy nyugati stáb minimum négyöt főből állt. Mi az operatőr kollégámmal kettesben jártuk végig a fél világot, mindenféle segítség nélkül. Tán ilyen értelemben is harcedzett lettem…
Benda László névjegye
Benda László újságíró 1951-ben született, Szepesi Lászlóként. Első munkahelye a Magyar Rádió, ahol már „foglalt” volt a Szepesi név, ezért – és hogy ne tekintsék protekciósnak – felvette édesanyja nevét. A Közgázon végzett, de tanult Moszkvában is. Angolul, németül, franciául, oroszul beszél, ezekről papírja is van. A maradék néhány tucat nyelven és nyelvjáráson, köztük a vietnamin, a perzsán és az albánon csak „pötyög”. 1978-tól 2011-ig, kényszernyugdíjazásáig a Magyar Televízióban dolgozott. Munkatársa volt a Híradónak, a Panorámának, A Hétnek és a Világképnek. Volt főszerkesztő és szerkesztőségvezető.
"Ha van rá igény, összehozom őket a párttitkárral."
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
