Ha a nagyságos asszonynak nem tetszik a fekete hajszíne, és változásra
vágyik, szőkére festeti. Egyszerű művelet. Többféle kence van. Tubus,
üveg, tégely. Kinyomja, kiönti, hígítja, keveri, felkeni. Ha a
benzinesnek nem tetszik, hogy csak annyit keres, amennyit – és sok
pénzre vágyik, ő is szőkít. Ő fűtőolajat szőkít. Igaz, ez már
törvénytelen. A tét a sitt.
Na már most, hogy idáig elérkeztünk mély és bölcs eszmefuttatással, térjünk a tárgyra. Ne kerülgessük a kását, még akkor se, ha az nem is forró!
Ha látunk egy szőkítettet, felkiáltva: na de ilyet! táthatnánk a szánkat, „hát milyen volt és ilyen lett”, de ne tátsuk, mert mondok valami meglepőt: bizonyos egyéneknél, a közszereplők bizonyos százalékánál, ismerve előéletüket, „életművüket”, ez természetes. Az, hogy valaki párttitkár volt, főszerkesztő, és dicsérte a rendet, majd ismét főszerkesztő lett és elítélte a régen általa dicsért rendet, majd leváltották, és most fröcsköli a jelen rendet, ez természetes. Az, hogy igazságügy-miniszter volt, többször, finoman szólva nem éppen törvényesen járt el, de most törvénytelenségről kiált, természetes; az, hogy az ország UNESCO-képviselőjeként megkapván a Külügyminisztérium „elbocsátó szép üzenetét” így kiáltott: én rengeteget tettem a hazáért, de most engem is lesöpör a tisztogatás, pusztán azért, mert a volt külügyminiszter jó barátjaként, egykori egyetemi évfolyamtársaként szemelt ki erre a posztra, ez is természetes. És folytathatnánk a példákat, egymás szájából kapkodva ki a történeteket. Teljes könyvterjedelem is kevés lenne mindenik felsorolására. Ám álljunk meg egy pillanatra. Pihenjünk e sok szőkítés ismertetés után, és állapítsuk meg: a szőkítés, a mássá festés, önfehérítés, mint olyan, nem magyar, nem egyedi-nemzeti jelenség. Döbbenjünk meg, hölgyeim és uraim, ez világjelenség (ó, de jó, hogy mi is részesei vagyunk e nemzetközi folyamatnak!), ám amiért eddig mindezt bemutattuk, annak nem elsősorban a szőkítés maga, a nemzetközi azonosság közlése az oka, bár az is, hanem az, és most kapaszkodjunk, hogy elérkezzünk annak kimondásához: a világ legkülönbözőbb részén történő szőkítésekkel ellentétben a magyar mégis egészen más. Ez egy unikum! Ez egy egészen spéci dolog (mint a gulásch). A szőkítés kísérőjelenségeként megjelenő valami, és ez: a szőkítéssel együtt járó „sötétítés”. Na, kérem. Hát! Mert simán szőkíteni mindenki tud. Az egész világ. De ahogy mi szőkítünk, nem szőkít úgy senki. Tudniillik: a szőkítők szőkítés közben nemcsak szőkítenek, hanem riogatnak is: „Ha ez így megy tovább, az ország népe belepusztul!” „Itt már nincs jogállam!” „Nincs demokrácia.” „Visszajött a diktatúra!” „A kormány időleges, ideiglenes!”
Varjak riogatása.
Ez ám az igazi magyar!
Hogy a szőkítés feketítés is!
Egy a vigasz: ezek a varjak szőkék.
H. Barta Lajos
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!