Barczai Gabi, a TV2 Napló című műsorának oknyomozó riportere
drogosokkal, fegyverkereskedőkkel is forgatott már, ha lehet így
mondani, a rejtett kamerás műfaj szakértője, munkáiban sokszor az élet
sötétebb oldalát mutatja be.
„Nem csak izgalmas, de igen veszélyes terület is ez egyben. Amikor teljesen ismeretlenül, Ukrajnában forgattunk és egy kis helyi »nyomozást« követően eljutottam egy embercsempész luxusvillájába, borzasztó hevesen vert a szívem, ugyanis nem tudtam, kijövök-e élve. A stáb egy autóban várakozott odakint, teljesen magamra voltam utalva, úgy féltem, hogy még a rejtett kamerát sem mertem föltenni az asztalra” – mondta. „Nem tudtam, hogy a maffiózó azért engedett-e be, mert hihetően adtam elő a történetem arról, hogy a szüleimet át kellene csempésznie a zöldhatáron, vagy rájött arra, hogy újságíró vagyok, és gondolkodás nélkül egyszerűen lelő. A másik életveszélyes kalandom az ecuadori börtönben volt, ahová forgatási engedéllyel mentünk el a két drogcsempészésért ott raboskodó magyarhoz. Úgy képzeltem a dolgot, hogy majd fegyveres őrök kísérnek minket, ezzel szemben egyetlen, fegyvertelen őr jött velünk a cellák nélküli, szabad forgatagban, ahol helyi kiskirályok osztoztak a területen, a belső drogüzleteken és fegyvereken. Mikor beléptem a kapun, szinte sokkot kaptam a félelemtől” – idézte fel emlékeit a riporter. „Ha egy ilyen veszélyes forgatásból érek haza, a férjem az, akire mindig számíthatok és ő az, aki segít megnyugodni, visszahúzni a földre. Hosszú idő volt elérni, de most már, legalábbis remélem, teljes mértékben megbíznak bennem a főnökeim, Hadas Kriszta, Szalay Ádám és Azurák Csaba, és szabad kezet kapok a hazai és a külföldi forgatásokon is” – tette hozzá.
Barczai Gabi, már gyermekként is rosszul érezte magát, ha nem lehetett a középpontban, imádott szerepelni, nem csak a rendezvényeken, vagy versenyeken, annak ellenére, hogy kifejezetten rossz gyerek volt az iskolapadban. „Teljes mellszélességgel színésznőnek készültem, a Színház és Filmművészeti Egyetemre felvételiztem, nem is volt B tervem. Nagy csalódás ért, amikor nem vettek fel, annyira megbántottak, hogy el is ment a kedvem az egésztől. Ezután inkább a sportra helyeztem a hangsúlyt: kézilabdáztam, testépítő, erő-állóképességi versenyeken indultam. A sportban megtanultam, hogy nagyon fontos a kitartás, ennek ma már riporterként is igen nagy hasznát veszem; az első nem után sokan feladják, számomra ez elképzelhetetlen. 2000-ben végeztem a Komlósi Oktatási Stúdióban és egyik tanárom, Bombera Krisztina segítségével az induló Rádio C-nél kaptam szerkesztői-műsorvezetői állást. Reggeli magazint és hétvégi társkereső műsort vezettem, de egy idő után ezt már kevésnek éreztem és valami nehezebb, összetettebb feladatra vágytam. Hirtelen ötlettől vezérelve írtam egy sms-t, az akkor általam még csak a tv-ből ismert Sváby Andrásnak, a Napló akkori műsorvezetőjének és meggyőztem őt arról, találkozzon velem. Akkoriban félcentis hajam volt, feketére sminkeltem az egész arcomat, fogszabályozóm volt, szóval; igazi lázadó voltam, de valahol mégis ennek, no meg a vakmerőségemnek és szemtelenségemnek is köszönhettem az új állásomat. Gyakornok lehettem az Aktívban… Sváby András azóta is azt mondja, ő látta meg bennem a csiszolatlan gyémántot – szerintem senki más nem vett volna föl, sőt…” – nevetett. „Első körben szerintem a legtöbben műsorvezetésre vágynak. Ha azonban belegondolunk, több szempontból is, legalábbis szerintem, nehezebb a riporteri munka, a kamera másik oldalán állni. Izgalmasabb a stúdión kívüli világ, gondoltam, és felismertem saját korlátaimat is. Sosem nyertem szépségversenyt, nem állnak sorba értem a fotósok, mert nem vagyok az a klaszszikus szépség. Ahogyan ezt mondani szokták, olyan karakteres vagyok… Nekem amúgy mindig is a Napló volt az álmom, ezt elértem, és büszke vagyok rá, hogy tagja lehetek ennek a nagyszerű csapatnak – magyarázta a riporter, akit nem vonzott sem a híradózás, sem a hírességek világa. „A sztárokat, sztárinterjúkat és témákat mindig kerültem, a Tények sem az én műfajom, mert nem tudnék elég röviden és szubjektív vélemény nélkül fogalmazni. Már az Aktívban is komoly harcokat vívtam a szerkesztőkkel, minden egyes pluszpercért... A legfontosabbnak azonban azt tartom, hogy ne tucatriportokat készítsek. A stílus pedig mindenkinek a sajátja, nem igazán lehet megtanulni, hogyan forgassunk azonnal felismerhetően, egyedien” – vélte.
Barczai Gabit legemlékezetesebb riportjáról és terveiről is kérdeztem. „Legkedvesebb riportom a szipusokkal volt Kőbányán. A Hős utcában forgattam, ahová még a rendőrök is csak nyolcasával mennek be. Úgy érzem, arra születtem, hogy elhitessem az emberekkel, hogy közülük való vagyok és nyugodtan befogadhatnak. Ha kell, el tudom játszani a buta lányt, akinek mondjuk minden vágya, hogy prostituált legyen Svájcban, vagy az anyát, aki haza szeretné menekíteni családját Magyarországra, és a drogost is, akinek azonnal szüksége van az anyagra. Ha kalitkában nőttem volna fel, nehezen tudnék a legalsó rétegekkel is szót érteni. De ha bármilyen témát választhatnék a jövőben, azt hiszem, az oknyomozó témák mellett már szívesen készítenék pozitív riportokat is, olyanokat amelyek változtatnak a dolgokon. Mondjuk, Etiópiában, ahova gyógyszer- és ételszállítmányokat vinnék, no meg sok-sok önkéntes orvost, mert ha csak néhány gyereknek jutna egy kicsit jobb sors, már akkor megérné…”
Á.D.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!