A magyar társadalmat a bizalmatlanság bénító szövedéke tartja fogva. Az intézmények elvesztik hitelességüket, konzerválják a bizalmatlanságot, hitetlenkedést, a morál semmibevételét, a szabályok negligálását – a tanulmánykötetnek, amely ezeket a megállapításokat tartalmazza, az alcíme: A magyar beteg. De miért a bizalmatlanság teszi beteggé a magyart? Erről beszélgettünk A bizalmatlanság hálójában című könyv szerkesztőjével, Muraközy Lászlóval, a Debreceni Egyetem oktatójával.
– Miért gondolják, hogy a bizalom mércéjével leírhatók a társadalmi állapotok?
– Mert aki bizalmatlan, az fél. És ha mindenkitől fél mindenki, akkor lehetetlenné válik az élet. Ha félünk kimenni az utcára, akkor ki se megyünk. A társadalom a viszonyokról szól, és bizalom nélkül nem működik benne semmi. Nem tudunk nélküle együtt dolgozni, termelni, utazni, nem tudnak a vállalatok üzleteket kötni, a mindennapi életünket sem tudnánk együtt élni. Ezért kellenek szabályok és intézmények, amelyek lehetővé teszik, hogy érvényesüljenek az íratlan vagy leírt együttélési normák. Az a jobb társadalom – az egyénnek, és a teljesítmény szempontjából a közösségnek is –, amelyben kisebb a bizalmatlanság. Ezért fontos tudni, mekkora.
– A vizsgálatok szerint mi, magyarok felettébb bizalmatlanok vagyunk. Ez megváltoztathatatlan vagy megtanulhatjuk a nagyobb bizalmat?
– A bizalmat tanulni kell. Ha jók a tapasztalataink, bízunk, ha sokszor csalódunk, akkor nem. Ha egy országban a hosszú fejlődés, a közös tanulás és a helyzet átörökítése nyomán az tapasztalják, hogy bízhatnak a többi emberben, bizalommal fordulhatnak akár az idegenekhez is, és bízhatnak a normákban, a szabályokban, az intézményekben, akkor kialakul a bizalom magas szintje, mint Svájcban vagy Svédországban. Magyarországon a közbizalom- és az üzletibizalom-vizsgálatok, a feketegazdaság felmérései is azt igazolják: nem állunk jól.
– Bízunk mi még egyáltalán valakiben vagy valamiben?
– A családunkban még többé-kevésbé bízunk, de ha romlik a gazdasági helyzet, akkor a rokonainkkal kapcsolatban is egyre több csalódás ér minket, és akkor már kevésbé. De a normákba vetett bizalmunk erodálódott és tovább kopik. Az egyre súlyosabban erodáló intézményekben pedig eleve kevésbé bíztunk, és a helyzet tovább romlik. Hanyatlás tanúi vagyunk, bizalom helyett egyre inkább bizalmatlanságról beszélhetünk. Vannak persze különbségek: a tanárok vagy a bírók bizalmi indexe magasabb, a politikusoké pedig alacsony: Magyarországon a szomszédos országok – a lengyelek, a szlovákok – politikusaiénál is 10-20 százalékkal alacsonyabb…
– Tán, mert rászolgáltak…
– Érthető, hogy a térség minden országában alacsonyabb a bizalom, mint Svájcban vagy Svédországban, mert itt nemrég és egyszerre alakult át a rendszer szocialistából kapitalistává. A térségünkben szinte minden nemzedék életében változott a rendszer, új normák, új intézmények jöttek.
– De a magyarok bizalma miért kisebb, mint a szomszédaié?
– Mert sokáig úgy tűnt, hogy „jobbak” vagyunk náluk, de most lemaradunk. Amiben mi valaha különböztünk a szomszédainktól, az a Kádár-rendszer volt, amelyik ’56 után „szerette volna, ha szeretik”, külföldi hitelből vásárolt relatív jólétet. Itt magasabb volt a mérce – és nagyobb lett a csalódás is. Az óriási méretű állam és benne a jóléti rendszerek túlélték a rendszerváltást, a mi politikusaink ezeket tovább dédelgették. Ezt várták el a választók is, mert mi, magyarok imádjuk a jólétet és utáljuk a piacot. Az állam el is nyomja a piacot, ami a növekedés forrása, hol úgy, hogy agyonterheli adóssággal, hol úgy, hogy terjeszkedik a magán- és az üzleti szféra rovására, mint manapság teszi. Ez vezetett oda, hogy egyre jobban eladósodtunk és feléltük, amiből fejlődhetnénk. Emiatt aztán csökken az életszínvonal, nő a korrupció, csökken az adófizetési készség, ezzel tovább zsugorodik a gazdasági teljesítmény. És minden körrel tovább nő a bizalomhiány…
– A politikusokon múlt?
– Horn, Medgyessy vagy Orbán ugyan különböző személyiségek, de a politikájuk hasonló. Konrád György szerint ugyanabból a köpönyegből bújtak elő, a paternalista, osztogató, nagy államéból. Ám egy ország stabilitása nem személyeken alapul, hanem azon, hogy az intézmények generációkon át stabilak. Nálunk viszont rombolják az intézményeket, amelyek akadályozhatnák a populista politikát. Így intézményelvű helyett vezérelvű a politizálás, és karizmatikus politikusok nyernek választásokat. De a karizmatikus vezetés nem a szakszerű bürokráciára, hanem a klientúrára és a hívekre alapoz mindent. Rövid távon lehet is népszerű egy ilyen vezető, de hosszú távon egyre kevesebb az esély, hogy megbízhatóan működjenek az intézmények. A vezérelvű politizálás az emberek indulataira épít, ami tovább rontja a gazdasági teljesítményt, annak a romlása pedig elsodorhatja az ilyen típusú vezetést is…
– Nem azért vagyunk bizalmatlanok, mert olyasmit várunk az államtól, amit az nem képes teljesíteni? Hiszen nem rajta múlik, hogy képesek vagyunk-e önálló kezdeményezésre, felelősségvállalásra…
– Kölcsönhatás van az állampolgárok irreális elvárásai és a politikusok irreális ígéretei között. Mindenki tudja, hogy nem igaz, amit mondanak, de mégis: olyan gyakran szeretnénk elhinni. Érthető: a politikus csak hatalmat akar, a választó kényelmes életet. Változtatni ezen csak együtt tudnának. De nem úgy néz ki, hogy akarnak is. Szinte havonta változik az adórendszer és naponta a költségvetés. Intézmények sorának központosítása, és „megszállása” után épp most éljük át, hogy az önkormányzati szféra jó része is állami kézbe kerül. Egyre nagyobb bajok vannak a szavahihetőséggel is. A szemünk előtt zajlott az IMF-hitel játszma, a regisztráció bejelentése, majd visszavonása, a „nem tandíj-tandíj” után a diákok nyomására a visszakozás. Egy komoly demokráciában már azon is nevettek, amit sok politikus kijelentett, hogy nem lesz gázáremelés. Erre most mi történik itt? Gázárcsökkentés lesz… Kapkodó, előkészítetlen döntéseket látunk. Ezek szétzúzzák az intézményekbe vetett maradék bizalmat is.
– Mit tehet az állam, hogy visszaszerezze az elapadt bizalmat?
– A legrosszabb, ami történhet, ha minden így folytatódik tovább. Nagyok a restanciáink. Nem dolgoztuk fel, nem beszéltük át a saját történelmünkhöz, a nemzeti kérdéshez, a kisebbségekhez, az értelmiséghez, a civil társdalomhoz való viszonyt. Nemcsak lefelé, de az értékrendben kelet felé is csúszunk, és hogy a saját hajónkat fúrtuk meg azzal: a mi kapitalizmusunkat támadtuk meg. Indulati politizálás helyett észérvekre kellene váltani. Nem vagyok bizakodó.
– Miért?
– Mert erős civil társdalom nélkül nem megy. A kormány nélkül sem megy, a pártok nélkül sem megy… És persze államférfiak nélkül sem megy. S ha mindez meglenne, akkor is csak hosszú évtizedek alatt sikerülhet észérvekkel konszenzust teremteni legalább a főbb ügyekben. És amilyen könnyű volt rombolni, olyan nehéz lesz építeni…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!