Generációjának egyik legtehetségesebb költője, mégsem publikált 15 éven át. Pókerrel és színházi munkákkal töltötte a hibernáció időszakát, most megrázó kötettel törte meg a csendet. A versekkel és az egész életével elvesztett szerelmének tartozik.
– Köztudottan nagy pókerjátékos. Milyen tétekben játszik és mekkora volt eddig a legnagyobb nyeresége, illetve vesztesége?
– Nem nagy, csak megélhetési. Talán a felső tizenöt-húsz százalékban lehetek Magyarországon, ez bőven elég arra, hogy sokkal több pénzt keressek így, mint amennyit a költészettel tudtam vagy tudnék. Még ötlapos cserélős pókert játszottunk, amikor egy reggeli bevásárlás az első háromhavi Móricz Zsigmond alkotói ösztöndíjam elvesztéséhez vezetett huszonkevés évesen – egyben jött meg, egyben is vettem ki a bankból. Igaz, közben azért elfogyott pár üveg bor. Akkoriban még nem volt mobiltelefon, a barátnőm meg csak várt és várt, hátha egyszer hazaérkezem a beígért reggelivel.
Négy-öt éve fordultam stabil nyerőre, leginkább élő cashgame-et játszom, a legnagyobb plusz egy online ötdolláros, nyolcezer indulós verseny megnyerése volt – ötezer pár száz dollárt nyertem. Egyszer valaki naponta megkérdezte, mennyit nyertem vagy buktam éppen, talán a negyedik alkalomnál tűnt fel neki: hogy lehet, hogy mindennap harminchatezret nyerek? Hát úgy, hogy a több éve vezetett statisztika az érdekes, nem az aktuális napi eredmény. Ha elmegyek játszani – ez átlag hat-hét órát jelent –, akkor hosszú távon ezt az eredményt tudom hozni. Hogy aznap hogy ment a kártya, ehhez képest másodlagos.
– Ez elég logikusan hangzik, de hol marad az élvezet?
– A részletekben. Az egész az élvezetből indult. Én alapvetően versengő személyiség vagyok, és az irodalom, ugye, erre nem ad módot, nem mérhető a többiekhez viszonyított teljesítményed, szemben a százméteres síkfutással vagy épp a pókerrel. Te ugyan bármikor át tudod verni magad, például azzal, hogy csak a szépre emlékezel, de a számok nem hazudnak.
– E szenvedély miatt nem publikált verset és nem jelent meg 15 évig kötete?
– A „megélhetési póker” később jött, az már a megoldás volt az anyagi problémákra. Az egész egy mély depresszióval kezdődött, csak hevertem az ágyban hónapokig, és nem értettem, mit miért csináltam eddig, azt meg végképp nem tudtam, mihez kezdjek ezután. Ebből az állapotból egy színházi próbafolyamat rángatott ki 2003-ban. A Színművészeti Egyetem akkori végzős osztálya Simon Balázs rendezésében mutatta be az általam írt Szorongás Orfeum című darabot. Akkor és ott nagyon ráéreztem az együtt dolgozás ízére, hogy milyen jó dolog tud lenni az is, ha csak egy csavar vagy a gépezetben. A színészi jelenléthez, az előadás egészének hatásmechanizmusához képest a mondat csak másodlagos. Amúgy nekem soha nem okozott gondot átírni a dolgaimat, nem vagyok olyan kényes a szerzőségre, mint mondjuk Szomory Dezső, aki egy kihagyott névelőért képes volt hisztériázni. Cserébe itt az irodalommal ellentétben közvetlen és azonnali visszajelzést kaphatsz. Egyfelől már aznap a színészektől a büfében, másfelől a bemutatón a nézőktől. Aztán jöttek sorra a Tünet Együttes darabjai, soha le nem forgatott filmek forgatókönyvei…
– Egészen a jelen időkig: a Katona József Színházban fut most a Nem vagyunk mi barbárok című darab, aminek színlapján átíróként szerepel. Mit jelent ez?
– Azt, hogy bár a darab váza megmaradt, a szöveget, a karaktereket teljesen újra kellett gondolni. Ez egy kortárs német darab a migráció és idegengyűlölet igencsak kurrens problémájáról. A rendező kérésére adaptáltam magyar viszonyokra. És hát itthon eléggé tájidegen elem lenne, mondjuk, a jóléti társadalmak középosztálybelijeinek a harmadik világ kizsákmányolt szegényeivel kapcsolatos bűntudata. Mi inkább azt szeretjük gondolni, hogy semmiről nem tehetünk, sőt inkább mindenki nekünk tartozik, Európával az élen.
– A színházi munkák miatt tehát odadobta a költőséget… vagy a költőszerepet?
– Inkább az utóbbit. A költői látásmódot soha nem tudtam felfüggeszteni. Egyfelől a színházi szövegekben, egy előadás dramaturgiájában is rengeteg költőiség lehet. Másfelől persze itt nem Peer Krisztián alanyi költészete történik, hanem egyfajta szereplíra, a dalszöveget nem én éneklem el, hanem a színész, illetve pontosabban a szerep, a megformált karakter, az ő szájából kell hitelesnek hangoznia, és persze az sem árt, ha köze van a zenéhez, amire íródott – ez azért nagyon másfajta feladat, mint amihez huszonévesen szokva voltam. Ugyanakkor én végig költőként gondoltam magamra, és költőként tekintettem a világra, olyan költőként, aki aktuálisan épp nem ír verset, és talán már nem is fog sohasem. Viszont hajnali háromkor előad egy szabadversnek is beillő monológot a törzskocsmájában, cserébe valaki mindig kifizeti a számláját. Arra a kérdésre pedig, hogy miért nem ír, mindig képes előrántani egy félig sem igaz ideológiát.
– A hallgatást most a 42 című verseskötet töri meg, aminek kiváltó oka és egyben témája a múlt nyáron agyhártyagyulladásban elhunyt társ, a képzőművész Mocsári Zsófia tragédiája. Ha nincs ez a trauma, akkor is születik új kötet?
– Igen, csak talán egy évvel később. A versek fele kész volt Zsófi halála előtt is, magamhoz képest kifejezetten intenzíven dolgoztam, mióta egy éve kiköltöztünk Nagymarosra. Csak közben mondjuk lapokban publikálni eszem ágában sem volt. Minek?!
– Költői kérdés. Én inkább azt forszíroznám: mi volt a legfőbb oka a visszatérés melletti döntésnek?
– Zsófi iszonyatosan szerette volna. Teljesen világos volt a számára, hogy nem gyógyuló sebet ejtettem az önérzetemen azzal, hogy nem írok. El is küldött például pszichológushoz. Én pedig azt szerettem volna, hogy büszke lehessen rám. Ilyen primitíven. Végül kénytelen voltam megérteni, az önsorsrontás nem a legmegfelelőbb eszköz arra, hogy az ember uralja az életét. Azzal, hogy dacból is ellenállok annak, amire az alkatom vagy a tehetségem predesztinálna, nem nyerek semmit, nem lesz autentikusabb a létezésem, sőt. Szóval kész volt a könyv fele, mikor Zsófi meghalt. És egyetlen dolog maradt a kezemben, amivel túl tudtam élni az elvesztését: a munka. Ez már nem az én életem, nem csinálhatok vele akármit, ezzel az élettel már neki tartozom. Nem tudom másképp mondani: szólt, hogy folytassam az írást. Mit tehettem volna. Ugyanakkor persze radikálisan megváltozott a versek témája. Valamiképpen le akartam kottázni a gyászt, a halál, a veszteség iszonyatát.
– Ezek a később írt versek sokakat meglephetnek, mert egyáltalán nem illeszthetőek be a hagyományosan elképzelt gyászversek sorába. Miért ez a radikalizmus?
– Gyerekkoromban is az volt a szabály otthon: mindegy, mit csináltál, ha őszintén elmondod, nem lesz belőle baj. És ez mintha a poétikámba is átszüremkedett volna. Hogy nyersen, nem szép dolgokról, akár vadul is beszél valaki a versekben, úgy, ahogy ilyesmiről szégyenlősségből, protokolláris okokból nem szokás? Hát istenem!
– A kötet fizikai kialakítása sem mindennapi, követi a törés általi kettősséget, de pontosan hogyan?
– Ez egy felvágatlan könyv, a lapok külső oldalain a Zsófi halála előtt írt versek találhatóak, az utánaverseket csak a lapok felvágását követően lehet elolvasni, ezeket nem is publikáltam lapokban. Ahhoz, hogy meglássa a kedves olvasó, mit csinált velem, belőlem a gyász, fel kell vágnia a lapokat. Sebet ejteni a könyv testén.
A költő kötetének bemutatója április 10-én a budapesti Premier Kultcaféban lesz 19 órától.
Peer Krisztián
Füst Milán- és Déry Tibor-díjas költő, forgatókönyvíró, dramaturg 1974-ben született Dorogon. Verseskötetei: Belső Robinson (1994), Szőranya (1997), Név (1998), Hoztam valakit magammal (2002), 42 (2017)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!