Már ő is ijesztően gyors szétesésről beszél? Ahol a part szakad

Nincs európai identitás

„Azt szokták mondani, Európa hatvanéves történelme egy válságtörténet, bár eddig mindig úrrá tudott lenni a kihívásokon. Most a globalizáció miatt a válságok hatásai felgyorsultak, a krízisek egymásra torlódtak, míg az EU döntéshozatali rendszere rendkívül lassú” – mondja Inotai András, az MTA Világgazdasági Intézet kutatóprofesszora. Az uniós intézmények folyton fáziskésésben vannak: a politikai nem tudja követni a gazdasági-társadalmi kihívásokat, a jogrendszer pedig még a politikánál is lassabban változik.

„Az ötvenes években három kényszer hozta létre az EU elődjének számító Európai Szén- és Acélközösséget és az Európai Gazdasági Közösséget: a nyílt szovjet fenyegetés, egyfajta amerikai nyomás és az európai társadalmak világháborús tapasztalatai. Mára gyakorlatilag mind a három tényező megszűnt” – magyarázza Inotai András. Az egyik problémát az jelenti, hogy míg a szovjet fenyegetést pontosan be lehetett mérni, és a józan ész határt szabott a szembenálló feleknek, az Európát fenyegető szélsőséges iszlamizmusról és terroristákról ez nem mondható el. Nem tudni, milyen formában érkezik majd a támadás, és azt sem, meddig mennek el.

A külső fenyegetés mellett komoly belső problémák is gyötrik az EU-t. Ezek jórészt abban gyökereznek, hogy az ötvenes években még olyan erős európai identitás meggyengült, hiszen alig élnek annak a generációnak a képviselői, akiknek közvetlen tapasztalatai voltak a világháború okozta szenvedésekről. „Az új generációk adottnak veszik a békét, a szabadságot és a jólétet. Újabb háborúk kellenek ahhoz, hogy az európai identitás megerősödjön?”– teszi fel a jogos kérdést a szakértő.

Többsebességes Európa

„Európa ma már nem egysebességes” – erősítette meg Angela Merkel német kancellár a hétvégén azt, amit sokan sokszor kimondtak az elmúlt két évtizedben. Magyarországon minden alkalommal megdöbbenünk azon, hogy vezető európai politikusok és szakértők Európát több körre, például magra és perifériára osztják, és kézzel-lábbal tiltakozunk az ellen, hogy minket a futottak még kategóriába soroljanak.

Pedig azzal, hogy nem vagyunk tagjai az euróövezetnek, és jelenleg nem is törekszünk erre, elég erősen bebetonozzuk magunkat a másodrendű európai államok közé. Ugyanakkor a gazdasági és pénzügyi válság hatására a valutaövezet tagjai szorosabb együttműködésbe kezdtek, ami oda vezethet, hogy állandó vagy ideiglenes fiskális transzfereket alakítanak ki egymás között. „A monetáris integráció tagjainak előbb-utóbb nyilvánvalóvá kell tenniük, hogy az euró bevezetését halogató tagállamok nemcsak a közös valutával járó klasszikus előnyöket élvezhetik, hanem a költségvetési unió újonnan kialakuló rendszerének is kedvezményezettjei lehetnek” – állítja Gálik Zoltán, a Budapesti Corvinus Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Intézetének docense.

Az uniós szakértő nem látja végletesnek Európa megosztottságát. „Az egységes piac közös szabályait minden tagállam betartja, az unió néhány kulcsfontosságú területén azonban léteznek kivételek, hiszen az Egyesült Királyság és Dánia nem tagjai a monetáris uniónak, a britek nem vesznek részt az európai belügyi együttműködés legtöbb területében, és az írekkel együtt a schengeni együttműködésben sem” – mondja.

Inotai András szerint a többsebességes Európán nem csak az intézményi kereteket kell érteni. „A gazdasági növekedés más Németországban, mint Franciaországban. Görögország és Hollandia versenyképessége nagyban eltér. Míg a kelet-közép-európai országok egyoldalú energiafüggésben vannak, addig Németország vagy Nagy-Britannia az oroszokon kívül is választhat beszállítókat. A migrációs hatások egyelőre csak Dél-Európának okoznak jelentős gondokat, amit a lengyeleknek vagy az észteknek nagyon nehéz lehet megérteniük – fejtegeti. – Mindazonáltal Európa jövője szempontjából a valódi sebességeket az fogja meghatározni, hol kerülnek előtérbe a populista és demagóg politikai erők.”

Brexit

Az eurót használó élboly és a többiek közti megkülönböztetéstől tart David Cameron brit miniszterelnök is. Kedden a híres londoni külpolitikai kutatóintézetben, a Chatham House-ban tartott előadásában végre megfogalmazta, milyen területeken vár változást az Európai Uniótól. Ennek ellenére még a szakértők sem értik, hogy a kormányfő tulajdonképpen mit is szeretne, holott ha hinni lehet a pletykáknak, jövő októberre tervezik a népszavazást az Egyesült Királyság EU-tagságáról.

Cameron egyik követelése az volt, hogy az euróövezeten belül a jövőben létrehozandó új együttműködések ne érinthessék hátrányosan a kívülállók érdekeit az egységes piac vívmányainak területén, valamint az eurózónán belüli döntéshozatalból ne zárják ki teljesen azokat a tagállamokat, amelyek nem vezették be az eurót. Ennek a feltételnek a megvalósítása nem tűnik lehetetlennek. Az Európai Bankhatóság létrehozása során, 2012- ben, a „kettős többség” rendszerének bevezetésével sikerült kompromisszumos megoldást kialakítani az euróövezeti tagok és a kívülállók egységes bevonásával. Ezt a rendszert ki lehet terjeszteni, de a kívülállók érdemi befolyását nem lehet határok nélkül fokozni.

Az sem teljesen világos, mit ért Cameron azalatt, hogy növeljék a nemzeti parlamentek hatáskörét az uniós döntéshozatalban. A nemzeti parlamentek a Lisszaboni Szerződés hatályba lépése óta aktívabban beleszólhatnak az EU jogszabály-alkotási folyamatába. Ha az unió olyan szabályozást készül elfogadni, amelyet alacsonyabb – azaz tagállami – szinten hatékonyabban meg lehetne oldani, a tagállami parlamentek harmadának (sárga lapos eljárás), vagy felének (narancssárga lapos eljárás) már most lehetőségük van az Európai Bizottság javaslatát felülvizsgáltatni. „Ezen túlmenően nehéz elképzelni olyan új rendszert, amellyel a parlamentek érdemben befolyásolhatnák az uniós döntéshozatalt. Egyébként sem feledkezhetünk meg arról, hogy Brüsszelben a tagállamok hozzák meg a döntéseket, és kicsi az esélye annak, hogy saját kormányaik döntését utólag leszavazzák odahaza. A döntéshozatali rendszert csak szerződésmódosítással lehet megváltoztatni, amibe minden tagállamnak bele kellene egyeznie. Ez jelenleg szinte kivitelezhetetlen” – mondja az európai uniós szakértő.

Cameron az unió szerződésében megfogalmazott „egyre szorosabb egység” elvét is kifogásolja, de ebben az esetben sem lehet tudni, hogy konkrétan hogyan szeretné a változtatást elérni. „Az Európai Unió Bírósága számos esetben hivatkozik erre az alapelvre, és a szerződés szövegét ebben az esetben sem lehetne megváltoztatni” – mondja Gálik Zoltán, aki legfeljebb azt tudja elképzelni, hogy egy jegyzőkönyvet csatolnak a Lisszaboni Szerződéshez, ami garantálja az Egyesült Királyság kívülálló szerepét.

Az sem igazán valószínű, a többi tagállam feltétel nélkül bele fog egyezni abba, hogy a más tagállamban munkát vállalók kevesebb szociális kedvezményt kapjanak. „Legfeljebb annyit érhetnek el, hogy a jövőben csatlakozó tagállamok – például Montenegró vagy Szerbia – állampolgárainak külföldi munkavállalása esetén a csatlakozások után hosszabb átmeneti időszakra korlátozzanak bizonyos kedvezményeket” – véli az uniós szakértő.

Vagyis, továbbra is csak annyi látszik: a britek legfőbb törekvése az, hogy ellentmondjanak az EU-nak, de hogy miben, azt ők maguk sem tudják. „Sem az igen, sem a nem kampányban nem mutattak be szakmai érvekkel alátámasztott hatástanulmányt, csak az érzelmekre alapoznak. Meglepő, hogy egy nyolc évszázados demokráciában hogyan lehet így megvezetni a társadalmat” – teszi hozzá Inotai András, aki szerint a briteknek tudomásul kellene venniük, hogy a brit gyarmatbirodalom dicsősége leáldozott. „Annak idején Nagy-Britannia a világ GDP-jének 8 százalékát adta, az egész Nemzetközösség pedig 25 százalékot tett ki. Ma az Egyesült Királyság részesedése a világ termeléséből alig éri el a 3 százalékot. Egy törpe Japánhoz, Németországhoz vagy Kínához képest” – szögezi le.

A tanácstalanság a brit társadalom hozzáállásán is látszik: a legfrissebb felmérések szerint az emberek 45 százaléka inkább amellett voksolna, hogy az Egyesült Királyság maradjon az unió tagja, 39 százaléka inkább menne, 16 százalék pedig nem tudja, mit akar, és azt sem, elmegy-e egyáltalán szavazni.

Grexit

Csütörtökön leállt az élet Görögországban, miután a szakszervezetek általános sztrájkot hirdettek a kormány megszorító intézkedései ellen. Nem nyitottak ki az iskolák, az állami hivatalok és a kórházak. Teljesen megszűnt a tömegközlekedés, a kompok és a belföldi repülőjáratok sem szállítottak utasokat. Az újságírók is letették a munkát. A sztrájk miatt nem vettek nyilvántartásba mintegy húszezer menekültet. Athénban a megszorítások ellen tüntetők Molotov-koktélokat dobáltak és kirakatokat zúztak be. Az elmúlt években számtalanszor olvashattunk hasonló híreket, de Alexisz Ciprasz kormányfő politikája ellen ez volt az első nagyszabású megmozdulás.

A Szirizának az év elején úgy sikerült választást nyernie, hogy megígérték: ellenszegülnek a súlyos megszorításokat követelő európai hitelezőknek. Majdnem fél éven át folyt a huzavona, melynek a vége az lett, hogy az államcsőd szélén táncoló ország kormánya kénytelen belemenni egy harmadik, 86 milliárd eurós mentőcsomagba. Ezért cserébe további reformokat vállaltak, és hogy mentse a becsületét, Ciprasz lemondott. Azonban a szeptemberi előrehozott választások után ismét ő alakíthatott kormányt.

Az e heti tiltakozáshullámot az váltotta ki, hogy a kormány engedélyezni akarja a lakáshitelüket régóta nem törlesztő adósok kilakoltatását. A nemzetközi hitelezők kényszerítik őket, hiszen csak a rossz adósok helyzetének rendezése után hajlandóak feltőkésíteni a görög bankok 10 milliárd euróval. Cipraszék szabadságharca és az előrehozott választás csak jegelte a konfliktust, a dráma most ugyanott folytatódik, ahol a szünet előtt abbamaradt. A görög társadalom a reformokat elutasítja, de mindenáron az eurózóna tagja akar maradni. Hogy ezt meddig lehet így folytatni, azt talán csak a delphoi jósdában tudják megmondani.

Mutti, a nélkülözhetetlen

Míg az Európát sújtó pénzügyi és gazdasági válság gyakorlatilag az összes kormányt meggyengítette, az egyetlen politikus, aki nemhogy talpon tudott maradni, hanem még előnyt is kovácsolt a nehézségekből, az Angela Merkel volt. Mindezt úgy vitte véghez, hogy soha nem pengetett populista húrokat, és az európai integráció mellett is végig elkötelezett maradt. Nicolas Sarkozy francia elnök annak idején még többé-kevésbé sikeresen próbálkozott azzal, hogy magát Merkellel egyenrangú európai vezetőként állítsa be, de utódja, François Hollande ezt hamar feladta. Ennek oka nemcsak abban rejlett, hogy Hollande nem olyan lehengerlő személyiség, mint Sarkozy. Hanem abban is, hogy Franciaország gazdasági teljesítménye és versenyképessége jó ideje nem fogható Németországéhoz. Annyira nem, hogy egyes vélemények szerint néhány éven belül nem a görögök, hanem a franciák miatt kell majd Európának aggódnia.

Tehát ha valaki nélkülözhetetlen az európai politikában, az Angela Merkel, aki a menekültválság kezelése során is határozottan kiállt egy európai értékrendszer és identitás mellett. Most viszont soha nem látott mélypontra süllyedt a népszerűsége, és a német kormányon belül is egyre többen támadják. Éppcsak elültek azok a hullámok, melyeket a bajor miniszterelnök, Horst Seehofer bejelentése keltett, a koalícióból való kilépéssel fenyegetőzve, ha Németország nem szigorít a menekültpolitikán, mikor újabb támadás érte a kormányból.

Merkel a héten elutazott Máltára, hogy az afrikai országoknak szánt segélyekről tárgyaljon, amivel talán meg lehetne gátolni, hogy egy még nagyobb menekülthullám induljon el a térségből. Ezalatt belügyminisztere, Thomas Maziere bejelentette: Németország ezentúl a szíriai menekültek esetében is alkalmazni fogja a dublini egyezményt, azaz Görögország kivételével visszaküldik a menekültet abba az országba, ahol az unió területére léptek. Az egyre keményebb fellépést sugalló belügyminiszter ezzel Merkel nyitott politikájának legfontosabb elemét dobta sutba úgy, hogy erről a kormányfővel nem is egyeztetett. Wolfgang Schäuble pénzügyminiszter, akiről azt rebesgetik, hogy a meggyengült Merkelt válthatja a székben, a következő nap kiállt Maziere mellett.

Dacára a miniszterek törekvéseinek, Merkelnek jelenleg nincs igazi alternatívája. Nemcsak azért, mert egy új menekültpolitikát meghirdető kancellár miatt szétszakadhatna a Németországot irányító nagykoalíció. Hanem azért is, mert az új kancellárnak sem lenne más választása, mint Merkelnek. „A menekültek továbbra is érkezni fognak, mert a többségük célja Németország. A német kormány, amennyiben nem szakít a nemzetközi menekültpolitika alapelveivel, nem igazán tud többet tenni annál, mint amiről nemrég döntöttek: felgyorsítják a menedékkérelmek elbírálását, határozottabban érvényesítik a kiutasításról szóló határozatokat, megállapodnak a török kormánnyal, hogy tartsa a területén a menekülteket, és szorgalmazzák az európai határőrizet megerősítését” – magyarázza Gálik Zoltán. Ha Németország is kerítést építene, akkor az úgynevezett pufferzónákban – Horvátországban vagy Szerbiában – rostokoló tömegek problémájára kellene megoldást találni.

Bizonyára tisztában vannak ezzel Merkel pártjában, a CDU-ban is, ugyanis egy friss közvélemény-kutatás szerint a tagság 82 százaléka azt szeretné, ha a kancellár 2017-ben is indulna a választásokon.

Különutas Közép-Európa

Orbán Viktor Európa-politikájának legfontosabb célkitűzése, hogy a Visegrádi Négyekből az uniós döntéshozatalban is sikeres szövetséget kovácsoljon. „Nekünk, magyaroknak hagyományosan kevés barátunk van. Ezért fontos számunkra néha magunkra ölteni a V4-es ruhát, amiben nagyobbnak és izmosabbnak látszunk – állítja az együttműködésről a Külügyminisztérium egyik munkatársa. – Úgy tűnik, Magyarországnak a legfontosabb a V4, Orbán Viktor miniszterelnök nyilatkozataiban gyakran hivatkozik arra, hogy egy nagyobb egységet képviselnek. Ez egyfajta kommunikációs gyakorlat, aminek gyakorlati eredménye kevés. De lehet sikeres is, amire példa a menekültválság.”

Inotai András ennél sarkosabban fogalmaz: „Az érdekeink mindig különváltak. A csatlakozási tárgyalásoknál azt mondtuk, együtt lépünk fel, aztán semmi nem úgy történt. Ma is teljesen különböznek az elképzeléseink.” Példaként azt hozza fel, hogy rögtön a választások után közölte a nyertes Jog és Igazságosság pártja: nem utasítják el a menekültkvótát, csak egyéni elbírálást szeretnének. „Vagy vegyük Robert Fico szlovák miniszterelnököt, aki még néhány éve is az egyik legnagyobb magyarfaló volt. Felfoghatatlan, Orbán hogyan lehet most ilyen jó viszonyban vele, ha állítólag a szlovákiai magyarságot védi” – hangsúlyozza az MTA kutatóprofesszora.

De ez mind semmi ahhoz képest, ami múlt hétvégén az Infotér konferencián elhangzott. A Jobbik elnöke, Vona Gábor és az LMP vezetője, Schiffer András is egyetértettek abban, hogy Magyarország jövője szempontjából egy Kelet-közép-európai Unió lenne az ideális, míg Tuzson Bence, a Fidesz-frakció szóvivője Magyarország legfőbb külpolitikai partnerének Oroszországot nevezte meg.

Ha számukra ez nem lenne egyértelmű, a fenti felállást úgy hívják: KGST. A történelmi tapasztalatok pedig azt mutatják, Magyarország számára nem volt kifejezetten előnyös az együttműködés. Szemben az EU-val.

Szakad-e vagy sem?

„A nyilvánvaló ellentéteken túl az európai integráció alapértékeit és vívmányait kevesen kérdőjelezik meg a tagállamok kormányaiban. Nem hiszem, hogy bárki is az alapszerződések megszüntetéséről gondolkodna – összegez Gálik Zoltán. – A vita nem a jelenleg az unió hatáskörébe tartozó politikákon megy, sokkal inkább a tagállami felelősségvállalásról szól. Ha létezne egységes menekültpolitika, akkor valószínűleg nem így állnának a dolgok.”

Az európai integráció szükségességében Inotai András sem kételkedik: „ha nem erősödik meg az európai identitás, akkor Európa véglegesen lekerül a 21. század térképéről. A magyarok sokkal hamarabb, mint a németek, de végeredményben mindenki eltűnik. Az egyedi utak még a nagy országoknál is zsákutcát jelentenek, a kis országoknál egyenesen öngyilkosságot.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!