Aki nem választ, más gazemberségre is képes - Interjú Kukorelly Endrével

- Hónapokig ellenállt, vacillált, végül mégis jelöltette magát képviselőnek, aztán nagy meglepetésre az országgyűlési patkóban is helyet kapott. Megérte anyagilag az a pár év?

– Naivnak mondtak, de hogy haszonszerzéssel vádoljanak… ilyennel nem találkoztam. Elég jó a fizetés, de jócskán téved, aki azt hiszi, a profi politikát érdemes csak pénz miatt gyakorolnia annak, akinek nem ez a mániája, élethivatása. Kénytelen voltam az irodalmat majdnem három évig minimum zárójelbe tenni. Azt, amitől pedig a legjobban érzem magam a bőrömben. Egyszerűen nem jutott rá időm. Amikor abbahagytam a képviselőséget, azt éreztem: végre!

– Előtte azonban évekig közelről figyelhette a hatalom működését, ahogy a képviselők föladják szabadságukat a pártfegyelem miatt. A választópolgár pedig szintén lemondott politikai szabadságáról, mikor rájuk szavazott. A politika ezek szerint eleve hatalmi játszmák áldozataivá tesz mindannyiunkat?

– Azzal, hogy képviselőt választunk, azok pedig egy társaságra ruházzák a választottaink által alkotott törvények végrehajtását, nem mondtunk le a szabadságunkról. Sőt, így lehetővé vált, hogy ne kelljen olyan dolgokkal foglalkoznunk, amikhez nem értünk, nincs kedvünk hozzá. A probléma strukturális: míg az ókori görög demokrácia közvetlen volt, a modern kori, ahogy a mienk is, képviseleti. Nem lehet összehasonlítani, de tanulságos a régit megismerni. A görög polgár akkor vált szabad emberré, amikor elhagyta a háztartását, a gazdaságát (az oikoszt), és kilépett az agorára, a köztérre a közügyekkel foglalatoskodni. A gazdaságról való beszédet amúgy mélyen megvetették – rezsicsökkentéssel Athénban nem lehetett volna politizálni! Én a politizálást, a politikát így értem, ekként tartom üdvösnek. Minden felelős magyar embernek gyakorolnia kellene. Nálunk ez máshogy van, mindenki saját magával foglalkozik, a szabadságot nem érzik létfontosságúnak. Az oktatás – és a kultúra – az alap, az erőforrásokat ide kéne irányítani, az embereket valamiképp, nincs mese, be kell vezetni a szabadság világába. Hogy mit is jelent az igazából. Hogy ez idáig súlyosan elmaradt, minden eddigi kormányzat felelőssége.

– Nem éppen ezt nevezik naivitásnak?

– Ha a naivitást értékmentesen használjuk, vállalom, sőt, mindenkit arra ösztönzök, legyen minél naivabb: ne fogadja el a fennállót, mint adottat, szükségszerűt, megváltoztathatatlant, próbáljon tenni ellene! Olyan ez, mint mikor a zen mester a megfelelő pillanatban vágja kupán botjával tanítványát – eljön a megvilágosodás. Minden egyes embernél ott a virtuális bot, amivel ha a körülötte levőket – családtagját, szomszédját – jó helyen találhatja el, az rájöhet, félreértésben él, amikor normálisnak veszi a depresszív, negatív panaszkultúrát, nyafogást, amiben a magyarok élnek évszázadok óta. Ezzel kellene ugyanis radikálisan leszámolni.

– A mindenkori és jelenlegi politikai kétosztatúságnak akkor annyi lenne?

– Ezt kéne szanaszét szedni. A politika másként művelését olyan ajánlatnak tekintem, ami megpróbál ezen fölülkerekedni. Csak Jókai regényeiben vannak nagyon rosszak és nagyon jók, a valóság nem ilyen. Ha több pólus lenne, akkor életbe léphetne a voltaire-i diskurzus: „Egyetlen szavával sem értek egyet, de mindhalálig védem a jogát ahhoz, hogy elmondhassa.”

– A könyve maga is egy politikai ajánlat?

– Szándéka szerint nem annak indult, de azt kell mondjam: az lett. A legfőbb gond, hogy nem tudunk jól élni. Én sem. De ajánlom mindenkinek, magamnak is, hogy éljünk másképp, érezzük jól magunkat a bőrünkben. Az éppen fennálló politikai állapotok miatt nyafogni, búval bélelve lenni teljes félreértés. Mindenkinek elsősorban saját magával van elszámolnivalója.

– Önt mikor érte a megvilágosodás?

– Semmi megvilágosodás, de az komoly döntés volt, amikor a húszas éveim végén hosszú depresszió után eldöntöttem, mégis írni fogok, függetlenül a gázáremeléstől, azaz hogy meg tudok-e majd élni belőle. Hatalmas változást hozott, hirtelen jókedvű lettem – lehet, hogy vagont kell majd kirakodnom, vagy havat lapátolni, de azzal foglalkozhatom, amivel igazán akarok. A kedély az alapja mindennek.

– A parlamenti választásokról a mentalitásváltozás fényében miként vélekedik?

– A választás szükséges, de nem elégséges. Ez a legkevesebb, és aki nem megy el választani, az más gazemberségre is képes. Az egyszerűen nem szabad ember. Ezt kellene valahogy felfognia mindenkinek. Attól persze önmagában még senki nem lesz szabad, ha elmegy választani, de ha nem megy el, biztos, hogy nem is lesz az.

– Pávatáncos akad ugyan, de viszonylag kevés balettművész tevékenykedik az Országgyűlésben, íróból általában több, lásd például az ön által is sokat idézett Jókait és Mikszáthot. Miért?

– A politika is elbeszélésekként írható le, és ez íróknak szokott menni. Sajnálom, hogy más kortárs művészeti ágak képviselőiben kisebb a politikai aktivitás – az íróknál sem túl nagy persze. A minap megnyitották a Vigadót, tüntetett vagy 150-200 ember, ahelyett, hogy 150 ezren vették volna körül, nem engedve be oda senkit. Mert körülbelülennyi embert érint közvetlenül, ennyiüknek minimális érdekazonossága, hogy presztízse legyen a művészetnek. Nem mozdulnak a saját érdekükben sem, csak ógnak-mógnak.

– Mi az oka ennek a passzivitásnak?

– Mindenhez kell egy kritikus tömeg. Ha kevesen vannak egy demonstráción, az emberek félhetnek, hogy külön-külön lefényképezhetik őket, de ha sokan vannak, ott már nincs mitől félni.

– És az „Oszd meg és uralkodj!” elve itt is érvényesül?

– A művészet eleve megosztott, először is politikailag: ballib kontra konzervatív, vagy akiket oda sorolnak, pedig ki tudja, mit gondolnak a lelkük mélyén – és van egy teljesen közönyös rész. Ez utóbbi nagyobb, mint a másik kettő együtt, akik idetartoznak, kizárólag saját karrierjükkel, ügyeikkel foglalkoznak, nem érdekli őket a másik, eszükbe sem jut más könyvét olvasni, darabját megnézni, kiállítására menni… Másodsorban a különféle művészeti ágak elszeparálódnak egymástól. Valaha együtt ült a színésznő az íróval a kávéházban, most nem is ismerik egymást. Harmadikként említhető, ez a legbrutálisabb, a szakmákon belüli harcok, féltékenykedések, mert mindenki többnek tekinti magát az elértnél. Ez a széttagoltság persze kapóra jön a hatalomnak, ennek megfelelően nem is biztosítja, nyugodtan kivonja az erőforrásokat a kultúrából. Hiszen nem járna jobban vele, hiába támogatna egy jobboldali vezetés egy baloldali társaságot, az úgysem szavazna rá. Pedig a politikusoknak, akik döntenek, csak a szavazatmaximálás számít. Ha látják, itt maguktól verik szét saját magukat a művészek, még inkább elzárják a csapokat, s minél jobban elzárják, annál jobban marakodnak, annál inkább lesz egy klientúra, aki nyalni fog. Ha ezt nem ismerjük föl, meg is érdemeljük, hogy így bánjanak velünk.

– Az újdonsült képviselő(nő)k „divatjain”, kulturálatlanságán, kifogásolható öltözködésén sokat ironizál a könyvben. Lát változást e téren az utóbbi időben?

– Egyre rosszabb a helyzet. Ezek az emberek kultúrából – von Haus aus – nincsenek valami jól eleresztve, magyarán mondva: nem tudják, hogyan kell viselkedni. Önmagában ez nem baj, mert rendkívül autentikus lehet egy tanulatlan ember is, egy munkás vagy paraszt. Csak viselkedjen úgy, mint egy munkás vagy paraszt. Ám borzalmas, amikor valaki próbál urizálni, konzervatív úrként viselkedni. A Fidesz első generációs értelmiségijeinek jól állt a borosta, a fülbevaló, a beszólások – helyes vidéki gyerekek voltak. Most meg fölveszik a pöcsig érő nyakkendőt, ami viszont rémesen áll rajtuk. Ahogy pedig megszólalnak… a főnöküktől ellesett hanghordozással! Önmagában a „Hölgyeim, uraim…”-ozás frekvenciája olyan hamis, minden jóérzésű ember hátának borsóznia kellene. Minden élőlény számára adott, hogy igaz és hamis között különbséget tud tenni, ha ugyanis erre képtelen, áldozattá válik, konkrétan megeszik. A szavannán el kell tudni dönteni hang alapján, hogy az oroszlán éhes-e. Ez az adottság megvan bennünk is, emberekben. Akiből ez eltűnt vagy felfüggesztődött, mázlija van, hogy már nem a szavannákon élünk. A társadalmi dzsungel persze megvédi ezeket a reflektálatlan embereket, akik például hisznek a reklámoknak. Vagy az önreklámozó politikusoknak. Már a szónoklatok első pillanataiban ki kellene kapcsolniuk a televíziót, amikor tapasztalják, ahogy a nagyon rossz érzés végigfut rajtuk – az a bizonyos kínosság a beszélő hamissága miatt.

– Ha valamiben közös az érdeklődése a miniszterelnökkel, az a foci. Tervez stadiont a kertje végébe?

– Én játszani szeretek. Nézem ugyan olykor a mérkőzéseket, drukkolok a magyaroknak, ha bekerülnek, de a profi sport valójában nem érdekel. A stadionépítés amúgy nem rossz dolog, ha király lennék, egyet én is építtetnék Budapesten. Nem épp a kertem végében.

Kukorelly Endre - névjegy

• (Budapest, 1951) költő, író, szerkesztő.
• Első kötete 1984-ben jelent meg A valóság édessége címmel.
• József Attila-díjas (1993) a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díjat 2003-ban, a Magyar Köztársaság Érdemrend lovagkeresztjét 2006-ban vehette át.
• A Szépírók Társaságának elnöke 1999–2003 között.
• Élnek még ezek? című színdarabját Máté Gábor rendezésében a 2005–2006-os évadban játszották a Katona József Kamrában.
• 2008-ban ő válogatta a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) előadásait.
• A Magyar Íróválogatott alapító tagja, középpályásként játszott a 2008-as bécsi íróválogatottak Európa-bajnokságán, amit a magyar csapat megnyert.
• Az LMP színeiben 2010 áprilisától 2012 szeptemberéig országgyűlési képviselő.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!