Igenis, lássuk őket! Ébresszék csak föl a lelkiismeret-furdalásunkat! – így beszél a hajléktalanokról egy volt üzletember, befektetési tanácsadó és államigazgatási csúcsvezető. Ma pedig már író, aki önként belekóstolt a hajléktalanlétbe, hogy aztán tapasztalataiból regényt írjon – az abból készült előadás telt házzal fut hónapok óta. Szerinte szolidaritásból és irgalomból van ma nagy hiány Magyarországon. Kerékgyártó Istvánnal beszélgettünk.

 
KERÉKGYÁRTÓ ISTVÁN (Kaposvár, 1953) szabadúszó író. A Pécsi Tudományegyetemen jogot, az ELTE-n filozófia szakon végzett. 1977–1989 a Pécsi Egyetem tanársegédje, majd adjunktusa. 1990 és 1993 között privatizációs tanácsadó; 1994 és 1998 között befektetői konzorciumok tagja, közép- és nagyvállalatok társtulajdonosa. 1998-99 az Országos Rádió és Televízió Testület főigazgatója. 1999-től szabadfoglalkozású író. Négy regénye: Vagyonregény, 2001; Makk ász az Olajfák hegyén, 2003; Trüffel Milán, avagy egy kalandor élete, 2009; Rükverc, 2012. Szenvedélyes utazó, ha csak teheti, hátizsákkal Ázsia országaiban kalandozik. (Lakos Gábor felvétele)

– Telt házzal megy egy évvel a bemutatót követően is a Rükverc című regényéből készült azonos című darab a Katona József Színházban. A jegyek pár óra alatt elfogynak rá. Milyen sűrűn ül be a nézőtérre?

– Sokszor láttam a darabot, szívesen nézem, de nem azért, hogy a saját mondataimat halljam viszont, hanem mert Máté Gábor rendezése parádés, a regény párbeszédei mellé nagyon találó narrációkat írt Radnai Annamária, a társulat pedig igazán szeretnivaló. Láthatóan ők is kedvelik az előadást, hiszen a főszereplő Bán Jánoson és fián, Bálinton kívül, a további kilenc ragyogó színészre nyolcvanhárom, sok lehetőséget rejtő szerep jut.

– Vidra Zsoltnak, a főszereplőnek ’53-as születésekor egészséges, gazdag, sikeres életet jósolnak, aztán mégis hajléktalanként nyomorogva, megverve, megfagyva végzi egy kültéri padon. Bárkivel megtörténhet ez ma Magyarországon?

– Idehaza négymillió ember él a szegénységi küszöb alatt, de olyan a helyzet, hogy a többmilliós középréteg is bármikor kipöröghet a polgári életformából – ezért is hat az előadás: nagyon könnyen beleképzelheti magát a néző a szerepbe. Hiszen ez egy Akárki-történet, és szemben a fejlődési regényekkel, egy visszafejlődési regény! Nincs eleve elrendelve, hogy a főszereplő csakis erre az életpályára született. Azokat a csomópontokat igyekeztem megragadni, amikor valamit elveszít a főhős. És mindig veszít: szerelmet, szülőt, lakást, állást… Amikor hajléktalanokkal beszéltem, arról meséltek, nekik is volt polgári életük, vasárnapi ebédek rántott hússal, vállalati üdülések, fenyőillatú karácsonyok, de elég volt akár egy válás, az állás, a lakás elvesztése és máris az utcán találták magukat. Inni kezdtek és innen nem nagyon lehet visszakapaszkodni. Ha hajléktalant látunk az utcán, föl sem merül bennünk, hogy valaha élt máshogy is, szükségszerűnek látjuk, hogy ide jutott.

– Önnek viszont megadatott a siker, a gazdagság, aztán mégis odahagyta mindezt. Jódolgába nem tudott már mit tenni?

– Könnyű volt, mert előtte már többször is váltottam, egészen új életet kezdtem. Eredetileg jogot, mindjárt utána filozófiát végeztem. A szocializmus utolsó tíz évében, a nyolcvanas években a pécsi jogi karon filozófiatörténetet tanítani kellemes, ha anyagilag szerényen is dotált foglalkozás volt. Búvóhely, ahol hagytak olvasni, de mehettem külföldre is ösztöndíjjal. Valami másra, izgalmasabb életre vágytam. Egy barátommal aztán a rendszerváltást követően megalapítottuk Magyarország egyik első privatizációs tanácsadó cégét. Új világba kerültem, a tudás helyett a pénz lett az érték. De egy idő után ez is rutinszerű lett és lélekölő. Megpályáztam hát az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) főigazgatói posztját, ami helyettes államtitkári beosztással járt. Megkaptam. Egy évet töltöttem itt a Horn-, egyet az Orbán-kormány ideje alatt. Aztán a Baló György-féle Írisz tv körüli csatározások következtében – nem értettem egyet a testület döntésével, amelyik a vesztes per miatt megszüntette a magnófelvételes testületi jegyzőkönyvet –, beadtam a lemondásom. Három nappal később elkezdtem írni a Vagyonregényt. Elmondható: a tudás és a pénz világa után a hatalom működésébe is beleláttam, utóbbi kettő nem volt túl gusztusos közelről.

– A családja hogy fogadta íróvá válását?

– A feleségem, aki klinikai szakpszichológus, látta, hogy nemigen tud megállítani, de nem nagyon örült a váltásaimnak. Ő jobban szerette az eredeti, oktatói és üzletemberi életemet, de a Kerékgyártó nevű írót, aki egész nap az íróasztal mellett ül, inkább csak elviseli.

– Visszanézve, úgy érzi, jól döntött?

– Nosztalgiázó alkat vagyok, tartom a kapcsolataimat, találkozom az előző életem barátaival, ismerőseivel, az egyetemi kollégákkal, üzlettársaimmal, olykor a média világában dolgozókkal. Látom, hogy élnek, és ez megerősít: nagyon jól döntöttem annak idején. Szabad vagyok! Íróként majdnem, mint egy isten, világokat, figurákat teremtek.

– Mifelénk az írók sem élnek nagylábon…

– Előző életeim biztosította egzisztenciám könnyíti meg a helyzetem. Emiatt tudok szabadon írni, csak ezzel foglalkozni, függetlenül.

– A Vagyonregény és a Rükverc kapcsán is ellátogatott hajléktalanszállókra, változott valami ezeken a helyeken?

– Örömmel konstatáltam a legutóbb, hogy most már – tízegynéhány év elteltével – nagyon képzett és elkötelezett szociális munkásokkal találkozhattam. Annak ellenére, hogy kevesebb pénzből kell gazdálkodniuk, sokkal profibbak, ügyesebben kezelik a problémákat. Az ellátási rendszer javulása mellett viszont azt tapasztaltam, hogy egyre többen szorulnak rá a segítségükre. És valami egészen elképesztő dolgot is meséltek: építkezési vállalkozók munkásszállóként kezdik használni a hajléktalanok menedékeit. Buszokkal hordják az erdélyi munkásokat este a szállókra, reggel meg jönnek értük. Az intézményeknek fogadniuk kell őket, hiszen nincs Magyarországon bejelentett lakhelyük…

– A hajléktalanság ma már nemcsak tiltott „tevékenység”, egyenesen bűntett, bírság, elzárás jár érte. Ráadásul mintha társadalmi egyetértés övezné. Miért?

– Szolidaritás és irgalom terén az egész mai magyar társadalom esetében hiány érzékelhető. Az új tőkés rendszer kialakulásakor egyesekből tulajdonosok lettek, másokból nem, majdhogynem véletlenszerűen. A képességek helyett a kapcsolatokon múltak a pozíciók. Akik jobb helyzetbe kerültek, azok úgy gondolják, mindez jár nekik, és azért jutottak idáig, mert többet tettek a boldogulásukért. És persze mindenki talál magánál rosszabb helyzetűt, aki felett ítélkezhet: megérdemli a sorsát. A városi polgárság megpróbálja úgy alakítani – a mostani budapesti városvezetéshez hasonlóan –, hogy ne is lássa ezeket az embereket: jelöljük ki azokat a „polgári világokat”, ahol meg sem jelenhetnek – így a lelkiismeret-furdalásunk sem támad föl!

– Mi lenne a megoldás?

– Semmiképpen sem az, hogy a szociális gondokat a közmunkára való kivezényléssel oldjuk meg. Csak pozitív diszkriminációval juthatunk előre, különben olyan szintre kerül a bűnözés, ami már mindenki létét veszélyezteti. Tehát a társadalom önvédelme is embertársaink megsegítését indokolja. A jelenben pedig – ha már teljesen civilizált megoldásra nem tudunk jutni, hiszen nem fér be mindenki a hajléktalanszállókra –, nem hiszem, hogy bárkinek joga lenni elvenni tőlük azt, hogy kint feküdjenek, kéregessenek az aluljárókban. Igenis, lássuk őket! Ébresszék csak föl a lelkiismeret- furdalásunkat! Nem azt mondom, hogy mindez kellemes, de ne rejtsük el őket, csak azért, mert bántja a szemünket!

– Százezrek kiseprűzése mellett milliókat hagynak az út mellett. Ez is a szolidaritás hiányának számlájára írható?

– És a kultúra folytonosságának hiányára. Egy szerves polgári társadalomban vannak minták, kinek mi a szerepe, a magatartásmódok apáról fiúra szállnak, a módosabbak tudják, hogyan kell segíteni az elesetteken, hogyan kell bánni az alkalmazottakkal. Nyugaton és Keleten is. Indiában fölengedik a koldusokat a vonatokra kéregetni, mert tudják, csak így képesek fönntartani magukat, nálunk lerugdalják őket. Magyarországon a jómódúak jelentős része hirtelen vált gazdaggá, dölyfösek, nem tudják, hogy kell a saját és a náluk szerencsétlenebbek helyzetét kezelni

– Mindezért a Kádár-korszak lenne a felelős, amivel sokan párhuzamba állítják a most kialakult rendszert?

– Igen, ebből adódik, és látom az összefüggést az akkori és a mai helyzet között. A Kádár-kor szétrombolta a korábbi polgári értékeket, elvileg egyenlővé tett volna mindenkit, helyette azonban a főelvtársak uralkodtak – ahogy ma is. Ám a paternalista Kádáréknál a három tabu (’56, a többpártrendszer hiánya, oroszok jelenléte) tiszteletben tartásáért cserébe működő szociális ellátási rendszer járt. Ahogy ebből is, úgy a Horthy-érából is csak a rosszat vesszük ma át: az ostoba nemzeti történelmi hagymázakat. De a polgári demokrácia működési elveit egyre kevésbé.

– Tettenérhető ez az ön által igazgatott intézmény utódánál, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság szerepében is?

– Amikor az ORTT főigazgatója voltam, rendelkeztünk egy áttekinthető médiatörvénnyel, amit betartattunk. Ma politikai kézi vezérléssel működik, a közmédia szócsöve a kormánynak, a kereskedelmi médiát pedig sakkban tartják. Súlytalanná vált és nézhetetlen mindkettő, tisztelet a kevés kivételnek.

– Privatizáció helyett most államosítanak, mégsem érzi azt a közember, hogy gyarapodna ezáltal. Privatizációs szakemberként hogyan adna erre magyarázatot?

– Közhelynek számít, hogy a visszaállamosítás egy elkövetkező, ismételt privatizációnak ágyaz meg, csak mások kapják majd tulajdonba a vagyonokat.

– Ha ma írna Vagyonregény címmel könyvet, hol kezdené az „anyaggyűjtést”?

– Már írom: a ’70-es évektől egészen a máig tartó, a rendszerváltást elmesélő regényt. Sok politikus nem fogja szeretni.

– Ám előtte, az áprilisi könyvfesztiválra már meg is jelenik a Hurok című kötete. Jókedvében vagy keserűen írta?

– Tíz évvel ezelőtt, Trüffel Milán monarchia idején játszódó kalandjai megírásakor jó kedvem volt. Úgy gondoltam, nagyon szerencsés korban élek, végre a világ legreménytelibb csoportosulásához, az Európai Unióhoz tartozunk, a legboldogabb országok társai lettünk. A Rükverc már a mindennapi borzalmakba való ütközés következtében született. Ez azóta csak fokozódott. A Hurokkal egy régi mintázatot követek, Arthur Schnitzler Körtánc című komédiájának szerkezetét, ahol a társadalom számos rétege adja egymásnak a stafétabotot. Az én regényem is a társadalom különböző rétegeit állítja láncreakcióba, a minisztertől a drogos srácig és a prostituáltig. De míg Schnitzlernél a nemi vágy, addig nálam a kiszolgáltatottság, a hatalommal való visszaélés lesz az egymáshoz kapcsolódás elve – egy szolidaritás nélküli társadalomban hogyan rúg bele mindenki az alatta lévőbe.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!