Ez a fekete koca ellés előtt bevetette magát az erdőbe, már háromhetesek voltak a malacai, amikor visszahajtottam őket a tanyára, meséli Bakonyi László, miközben csuklóvastagságú vízsugárral vereti a hőségtől és a vemhességtől meglassúdott kedvenc kocáit. A mangalicatenyésztő szerint roppant vékony a civilizációs máz e fajta jószágain. Ha ezek elcsatangolnának – biccent fejével a szomszédos „óvodakarám” felé, ahol tucatjával visonganak a pöttöm malacok –, és nem tépné szét őket róka vagy kóbor kutya, egy hónap alatt teljesen elvadulnának.

A természet igenel szavára: a legapróbb malacok még pont olyan csíkosak, mint a vadfiak – rejtené őket a természet.


Hivatalok packázásai

Volt is félreértés a kis disznók külcsínéből, egy állatorvos bizonygatta róluk, hogy ezek bizony vadmalacok – hogy butaságból vagy hozzá nem értésből tette, azt nem lehet tudni. Az ügy előzménye annyi, hogy a vadásztársaság – még Bakonyi László előző telephelyén – bejelentést tett, a mangalicák kimászkálnak, és felhígítják a vaddisznóállományt.

Igaz, ami igaz, a vasrácson át kifértek a disznók, de csak az öklömnyi fejű malackák. Úgyhogy a helyszínre karikázó jegyző is megértette a gazda szíves magyarázata alapján, hogy a pöttöm malacok nem ugorhatták meg a 70-80 kilós vadkocákat, ahogy a járókából meglépő csecsemők sem nemzenek gyereket meglett asszonyoknak. De a vadászokat igencsak zavarhatta a mangalicatelep, mert újabb bejelentést tettek, emiatt vizitált a disznóknál két állatorvos, akik közül a fentebb említett majdnem vadat látott a házi malacban.

Aztán elhalt az ügy, de nyomtalanul mégsem múlt el. Amikor Bakonyi László másik telephelyre költöztette állományát, egy ismeretlen jóakarója bejelentette, hogy nem jó körülmények között tartja az állatokat, és nem követhető, honnan szerzi a takarmányt. A telephely szerint illetékes hatóság (az egyik Komárom-Esztergom megyében) kiszállt, talált is pár kisebb hibát, és azt mondta, ha azokat orvosolják, minden mehet tovább. A Győr- Moson-Sopron megyei hatóság azonban – lakhelyi illetékesség alapján – három évre felfüggesztette a Bakonyi László párjának kiadott tartási és feldolgozási engedélyt. Ez nagy baj, Bakonyi Lászlónak nincs földje, a sertéseket a bejövő pénzből etette. Ez pedig izmos tétel. Amikor elég száraz kenyeret, ocsúbúzát, szabadon termő zöldet tud összeszedni, akkor 5 ezer forintért eteti meg a kondát egy nap.

Ha azonban mindent meg kell vennie, akkor ez az összeg napi 50 ezer forintra hízik. Azzal pedig nem tud kárt enyhíteni, ha lábon adja el a jószágot, mert a mangalicát, zsírosság okán, egyben nem veszik, csak feldolgozva lehet jó áron eladni. Bakonyi László azonban nem ereszti búnak a fejét, azt mondja, talál megoldást.


Nem kell a „mangalicaklub”

Szerinte inkább az az érdekes, hogy miért fáj ő a hivatalnak. Azt nem állítja, hogy könnyű természete lenne, sőt. A „nehéz ember”-ségén belül is különösen nehéz az igazságérzete. Példának okáért szóvá tette az agrárkamra helyi vezetőjének, hogy a termelői piacot – a második-harmadik alkalom után – megszállták a húsfeldolgozó üzemek, az önkormányzati húsbolt is feltűnt, és különféle hentesek háromszoros-négyszeres áron kínálták a hipermarketben vásárolt húsokat. Pedig a jogszabály egyértelmű: termelői piacon ős- vagy kistermelő árulhatja portékáját. Aztán valószínűleg az sem tetszett a hatóságnak, hogy Bakonyi László felemelte szavát a papírozási kényszer és a visszásságok ellen. Az alaphelyzet az, hogy mangalica az, amire a Mangalica Tenyésztők Országos Egyesülete azt mondja. Így kétszer is megpróbálta „hivatalos mangalicává” emelni sertéseit. Az első alkalommal az eladó roskatag, nyugdíjas kocákat mutatott neki, olyanokat, amikre már egyetlen kan sem mozdul rá.

De a gazda azt tanácsolta, hogy ezzel ne törődjön, csak vágja le a kocákat, és a fülszámukat tegye át más anyákra, így máris megvan a legális szaporulat. Másodjára pedig tiszta fekete jószágokat ajánlgattak neki. Olyan persze van, hogy az úgynevezett fecskehasú mangalicák (lásd keretes írásunkat) közül néhány visszafeketedik, de az szinte elképzelhetetlen, hogy az egész állomány. Úgyhogy ebből a vételből sem kért, noha mindkét eladó biztatta, hogy semmiképp nem lehet baj, hiszen az egyesület tagjai ellenőrzik egymás állományát. De Bakonyi László inkább kimaradt, így nem is mangalicahúsként értékesíti portékáját.


Papíron zsiráf is lehet

Pedig azt mondja, megtehetné, ha a hatóság csak a papírt nézi, azaz, ha a dokumentum arról szól, hogy ő mangalicát árul, akkor alapesetben a kutya sem megy ki ellenőrizni, hogy milyen fajták röfögnek az ólakban. A jelenlegi rendszerben, ha egy hentes szerez egy igazolást arról, hogy a pultjába kitett kétkilós tarja mangalica, akkor ötven ekkora darabot is eladhat sorjában, miközben csak az első darabot hasították ki a papíron megjelölt fajtából. „Szóval, ha van papír, akkor egy zsiráfot is kimérhetek mangalicaként”, somolyog Bakonyi László. És igaza lehet, ugyanis az éttermek olyan mennyiségben kínálnak mangalicatarját és -karajt, amilyen mennyiségben egyszerűen nem lehet szerezni. Persze nem véletlen, hogy ezt a két hústípust kínálja minden vendéglátós, ugyanis az emberek az „egészséghóbort” miatt mangalicára vágynak – de zsír nélkül.

„Olyan ez, mintha valaki őrülten szeretne szexelni védekezés nélkül, úgy, hogy ne sikerülhessen be a gyerek”, kacag a gazda. Őt csöppet sem zavarja, hogy nem mangalicaként fut malacai egy része, így is viszik a húsát, a hazai vásárlókon kívül adott el Dániába, Hollandiába, Németországba. Nem véletlen: egészségesek a konda tagjai, oltást nem igényelnek, állatorvos évente egyszer látja őket, a kötelező vérvételkor, de hat év alatt egyetlen „pozitív eredményű” vizsgálat sem volt.


Szelíd jószágok

Állatai rácáfolnak a mangalica vad hírére, még a kétszáz kilós kan is kezes, és inkább csak távolságtartó, mint mogorva. A karámokon kívül bóklászó kocák azonban egyenesen vakarásért sorakoznak, a kismalacok pedig félelem nélkül térképezik fel az idegent: ez a fotós kolléga esetében némi cipőrágcsálást jelent. „Jóban vagyunk, de ha az egyik koca segélykérően felrína, amikor kihozom az ólból,  mindegyik harapna rajtam egyet”, jelzi Bakonyi László, hogy milyen szorosan zár a disznóközösség.

És ez akkor is úgy van, ha egy valamilyen okból legyengült példányt a többiek addig űznek, marnak, amíg a stressz meg nem öli. A közösségi érzés erejét bizonyítja, hogyha egy ilyen üldözött páriát Bakonyi László kivesz, az a saját „csapatának” karámja előtt alszik hetekig, hiába akart a többi végezni vele.


Izabella átalakult

Egyszóval a kölcsönös tiszteleten alapul a gazda és az állomány viszonya, igaz, Bakonyi László nem is boldogulna másképp, hiszen egyedül viszi a kondát.

Reggel három óra az etetésé, este is, ezenkívül ki kell ganézni az állatokat, élelmet szerezni számukra, a tizenhat órányi kemény meló valahogy mindig összejön.

Segítője csak kétszer volt Bakonyi Lászlónak. Az egyik állatidomár, nem félt a disznóktól. Csak nem állhatta őket, így nem maradt a tanyán. Aztán Bakonyi László azt hitte, megfogta az isten lábát. Egy erdélyi lányba botlott, aki korábban kétszáz sertésre ügyelt, nem rettent a disznóktól, értett a baromfihoz, és remek sajtot csinált.

De valahogy megbolondult, elszerződött Győrbe csaposnak (a sokkal könnyebb munka után). Előtte még a tehén tejét is elapasztotta, hogy ne kelljen bíbelődni a fejéssel, dohog Bakonyi László, aki fél éve eteti az erdélyi lány tehenét. Át is keresztelte, most Izabellának hívják, ahogy a gazdáját. Terebélyes jószág, mindent örömmel fogyaszt, a vizit alatt például az utánfutón száradó kenyeret nyammogja.

Ahogy párján kívül nem számíthat más emberre, úgy a sajátján kívül más pénzére sem számíthat – vállalkozását egyetlen fillér állami támogatás nélkül viszi. Úgy érzi, az államnak nem fontos, hogy egy őstermelő/kistermelő sikeres legyen, és önálló vállalkozásból éljen. Erre a tevékenységre a kormány úgy tekint, mint egyfajta kiegészítő munkára, amit főállás mellett lehet csinálni egy kis pénzért: legalábbis a vágási, értékesítési, tartási korlátozások ezt bizonyítják. És ahogy az állam, úgy az agrárpályázat-író, -menedzselő cégek sem törik össze magukat a kistermelőkért. Ugyan 300 ezer forintos tagdíjért Bakonyi László beszállt egy ilyen kapuvári vállalkozásba, de egy év alatt mindössze egy lehetőséget ajánlottak neki – két nappal a pályázat leketyegése előtt. (A restség oka az, hogy ezek a cégek jutalékért dolgoznak, így a kisebb vállalkozások kisebb tételeiért nem törik magukat.)

Bakonyi László azonban csöppet sem csügged: azt mondja, szereti, amit csinál, és addig meg sem áll, amíg 2 ezer disznó nem röfög a telepen.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!