Betrappol a remény - Ezek a kutyák a főszereplők, ők nem eszközök

Csaltál, de szerethetsz

Szirmabesenyő. Fiatalkorúak Regionális Büntetés-végrehajtási Intézete. Nagy papírdobozokat hoz a postás. Átvilágítják a pakkokat. Mikulás-csomag. Kolbász. Csokoládé. Mikulás-csomag. Szalonna. Mikulás- csomag. A címzettek nehézfiúk. Sokan kisgyerekkoruk óta állami gondozásban éltek, vagy az ítélet után szakítja meg velük a kapcsolatot a család. Három évvel ezelőtt, mikor az intézet kutyagondozási programot indított, a fő cél az volt, hogy pótolják a kötődést azoknál, akiket senki nem látogat. „Egy olyan szocializációs közeget akartunk létrehozni, ahol a résztvevők érzelmeket tudnak adni és kapni, pozitívan megerősítik a viselkedésüket. Így javul az önértékelésük, és az idejüket is könnyebb beosztani. Létezik számukra valami, amiért érdemes várni a holnapot vagy a jövő hetet” – magyarázza Kelemen-Horváth Éva bv. százados, az intézmény pszichológusa.

A kutyák gondozása Szirmabesenyőn ennél is többről szól: a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségével (MVGYOSZ) együttműködésben olyan kölyköket nevelnek, akikből vakvezetők lesznek. „A börtön csak az ember számára ingerszegény környezet. A kutya rengeteg mindennel találkozik: hallja a szomszédos lőtér zaját, a szolgálati kutyák ugatását.

Érzi a különféle szagokat, amelyeket a kémiai labor feldolgoz az orrában. Erős hangú, szélsőségesen viselkedő fogvatartottak a maguk módján szeretgetik” – sorolja Papp Béla bv. törzszászlós, a program vezetője, mi mindennel ismerkedhet meg egy kölyök a börtönben. Béla korábban kábítószer- kereső kutyával dolgozott. Mikor az állat nyugdíjba vonult, a törzszászlós előhozakodott kutyás terápia és vakvezető- képzés ötletével. Majd összehozta az ötletet támogató börtönparancsnokot a MVGYOSZ elnökével. Jelenleg a 13. és 14. kutyát képzik.

Mondja, hogy jó vagy

Newton, a fekete labrador héthetes korában került az intézetbe. Most kamaszodik. Majdnem akkora, mint egy kifejlett példány, de még nem hullott le róla a kölykök bája. A pofija párnás, a szemeiben egyelőre nem csillog felnőtt fajtársai bölcsessége. A lábai ide-oda kalimpálnak, ha nekilódul. Bár ez ritkán fordul elő vele, mert egy vakvezető kutyának fegyelmezettnek kell lennie.

Az idősebb, zsemleszínű Némóval éppen ez volt a gond. Azért érkezett a börtönbe, hogy rendre szokjon. „Bolond kutya volt, mikor idekerült, csak ment előre. De mostanra meg lehetett neki tanítani, hogy szépen, finoman haladjon” – mondja Molnár Martin, a kutya egyik fogvatartott gondozója, aki szerint „reménytelen kutya nincs, mindent meg lehet tanítani nekik”. Némó ma már éppen csak annyira vontatja a gazdáját, amennyire egy vakvezetőnek kell. Az akadálypályán szépen halad. Mikor valamit jól csinál, kap egy jutalomfalatot. „Tudja, hogy ez jó, és várja legközelebb is” – magyarázza Martin a lélektant.

Newtont rendszerint Tamás József viszi. A kölyök meg-megtorpan a nehezebb feladatoknál. A magas rámpáról nem mer lemenni. A fiú ad neki egy falatot, és finoman dünnyög. A pocak nagy úr, Newton megindul. „Ezt izomból nem lehet csinálni.

Az akadálypályát úgy tudja legyőzni a kutya és a vezetője, ha együttműködnek” – mondja Béla. Newton a második körben is megmakacsolja magát. József hívja, a kutya megy. „Érdemes figyelni, ahogy a kutyákkal kommunikálnak. Ezek a fiúk komoly bűncselekményeket követtek el. Nem azért kerültek börtönbe, mert ilyen szelíden beszélgetnek – hívja fel a figyelmet a fejlődésre. – A kutya kiszámítható.

A munkának megvan az eredménye, nincs konfliktus. Az ember megtanulja, hogy kér, kap, és ezért jutalmaz.” Harmadjára gond nélkül átmegy az akadályon a kajla kamasz. Apró simítás a fekete bársonyfülön.

A kutyákat hozzászoktatják, hogy otthonosan mozogjanak az épületekben, és ne féljenek, ha csúszik a tappancsuk a járólapon. Hogy biztosan haladjanak a feljárókon, és akkor se ijedjenek meg, ha a nyitott lépcsőn látják maguk alatt a mélységet. József és Martin viszi őket a tanműhelybe, ahol szól a flex. Benéznek az irodába is, hogy megtanulják, nem szabad mindent szétkapni. A legnehezebb feladat az őrkutya előtt elmenni, aki dühödten ugat. Newton kisebb korában hol barátkozni próbált, hol meg laposkúszásban közeledett. Ma már nyugodtan sétál. Egy leendő vakvezetőt nem zavarhatják meg más ebek. Ő fölötte áll ezeknek a játszmáknak.
 

A bűn talán könnyebb

A fiatalkorúak börtönében az iskolai oktatás mellett mindenféle szakkörrel igyekeznek lekötni a fogvatartottakat. De a kutyás terápia népszerűsége az összes foglalkozásét felülmúlja. Ma már mindenkinek van rokona, ismerőse, akivel tartja a kapcsolatot, így a pszichológusnak és a program vezetőjének más szempontok, például az intelligencia és az önállóság alapján kell választania. „De ha megkérdezném, ki akar önként részt venni, a 102-ből 102 jelentkező lenne” – állítja Éva. Most négyen foglalkoznak az ebekkel.

Martin és József, ha esik, ha fúj, megy a kutyákhoz. „Mindig van kedvünk csinálni” – mondják. Ők rutinos kiképzőnek számítanak, már a 6. kutyával dolgoznak. Annak idején Béla – bár fejből idéz Csányi Vilmostól és Konrad Lorenztől – nem terhelte őket az etológia alapjaival, hanem mindent a gyakorlatban mutatott meg. Majd elmondása szerint hagyta a fiúkat, hogy maguk oldják meg a problémákat, és kipróbálják a saját ötleteiket. Martin és József máshogy értékeli az elmúlt két évet: „a törzszászlós úr nagyon sokat segített abban, hogy ráérezzünk, mit kell a kutyával tenni”. A fiúk ma már mentorként a program újabb résztvevőit tanítják be. A bizalom megvan: „sokszor csak a távolból figyelem, hogy Martin átadja az új embernek a pórázt, vagy megmutatja, hogyan kell feltenni a nyakörvet”.

A fiúk a munka során igyekeznek nem gondolni arra, hogy a kutyát egyszer el kell engedni. „Úgyis tudom, hogy jön a következő” – mondja Martin. Így az elválás nem olyan nehéz. A viszontlátás annál inkább.

Egy gazda egyszer visszajött, hogy megköszönje a vakvezető kutyáját. Martin és egy másik társa, akik annak idején Lorát képezték, már az ablakból kiszúrták az állatot. Mikor lemehettek hozzá, a kutya is megismerte őket. Az kemény volt. Egyes források szerint közel voltak a könnyekhez. Az érintettek csak „jó érzésről” beszélnek. „Bármilyen kemény srácok is, bármilyen kérges is a lelkük, megérinti őket, hogy célt ér a tevékenységük, és látják az eredményét. Azt is tudják, hogy a kutyák kiképzésével társadalmi jóvátételt tesznek” – mondja Béla.

Martin és József többéves börtönbüntetését tölti rablásért. Nem tudni, van-e erre bocsánat. De hisznek abban, van, aki bízik bennük. Mint a kutya. Mint az ember.

Megcsaltak, úgy szerettek
 

Fót. Károlyi István Gyermekközpont. Szokatlanul sok autó hajt be a gyermekváros területére. Egy német jótékonysági szervezet karácsonyi ajándékait hozzák. Játékok, ruhák, édesség a kartondobozokban. A címzettek mögött családi tragédiák sora. A szép szó, az ölelés sokuknak teljesen ismeretlen.

Még egy autó érkezik. Shaco, a labrador méltóságteljesen fekszik a kombi csomagterében.

Zsebi, a spicckeverék izgatottan nyüszít és ugrál. Shaco harmadik éve dolgozik terápiás kutyaként, Zsebinek ez az első terápiája. „Ők nem eszközök, nem is társterapeuták, hanem maguk a főszereplők” – mondja gazdájuk, Pieke Noémi pszichopedagógus, aki magát a kutyák tolmácsának tartja. Noémi harmadik éve tart a gyermekvédelmi gondoskodásban lévőknek kutyás terápiát, melyek hossza attól függ, éppen mennyit tud az Emberi Erőforrások Minisztériuma finanszírozni. Idén négy gyerekkel foglalkozik.

„Minden embernek van egyfajta kötődési mintázata, és ehhez társul egy viselkedési repertoár. A kutya egy modell. Ha a mintázatot meg tudja változtatni vele szemben, akkor az emberekkel is másképp viselkedik majd” – magyarázza Noémi a terápia lényegét.

Jön a 12 éves Viktor. Simogatással üdvözli a kutyákat. Noémi megkéri, készítsen egy akadálypályát, amin Shacót és Zsebit végig kell majd vinnie. Viktor nem sokat gondolkozik, építi is az útvonalat alagútból, székből, hulahoppkarikából és jutalomfalatot rejtő tojásból.

Zsebit viszi az első körben, aki már alig bír magával, annyira szeretne dolgozni. De a kiskutya nagy úr. Ha nem kap egyértelmű utasítást, megmakacsolja magát. „Nem arról van szó, hogy ne tudná, mit akar Viktor. Zsebi remekül teljesít az agility versenyeken. De azt akarja, hogy normálisan kérjék meg rá” – mondja Noémi.

Az általa kidolgozott terápiás módszer kicsit különbözik a többitől: a kutyákat arra is megtanítják, hogy szigorú keretek között önálló döntéseket hozzanak. Mint az emberek.

Ugyanilyen fontos a jutalmazás. Egy szép ugrásért egy szem táp, egy kis simogatás jár. Vagy ami ennél is fontosabb, egy jó szó. Viktor a legtöbbször azt mondja: „ügyes vagy”. De a pedagógus arra kéri, fejezze ki magát máshogy is. Mond is néhány példát: „szép volt, jó kutya vagy, büszke vagyok rád”. Viktornak nehezen megy az új dicséret. De boldog mosollyal fogadja, ha Noémi vele elégedett. A pozitív visszajelzések egyszerre nehezek és vonzóak a számukra, de rendszerint már az első alkalom után elkezdik utánozni a tanárt. „Tetszik nekik a légkör. Ha a kutya csinál valami rosszat, nem ordítom le a fejét. Ha ők hibáznak, nincs kiabálás, szidás. Nekünk ez magától értetődik, de nekik nem” – teszi hozzá a terapeuta. Közben Viktor már Shacót viszi, Zsebi pedig nem tudja elviselni, hogy nem ő áll a középpontban. Nyüszít, ugrál. Noémi egyszer csak megelégeli, és kizárja az előszobába. „Ezzel azt közvetítem Viktor számára, hogy agresszió nélkül is ki tudom fejezni a dühömet” – mondja.

A terápia hosszú távú célja, hogy a gyerekek megtanuljanak szeretetkapcsolatban működni. A gyermekvédelmi gondoskodásban vagy bántalmazó családban felnövő gyerekek egy párkapcsolat kezdetén, vagy ha gyerekük születik, azt érzik, máshogy kellene viselkedniük, de nem tudják, hogyan.

Noémi azt szeretné, ha „később lenne egy előrehúzható minta a tarsolyukban. Hogy ismerjék fel, szeretettel és szelíden is lehet beszélni egy emberi lénnyel. Mert enélkül nem fog működni egy kapcsolatuk sem.”

Hiszel, ha bíznak benned

Noémi azt is fontosnak tartja, hogy a terápiával „a jelent tegyük elviselhetővé azáltal, hogy a múlt sebeit kicsit toldozgatjuk- foldozgatjuk”. Erre szolgálnak a regressziós játékok, amelyekkel vissza lehet idézni azt a feltétlen bizalmat, aminek anya és gyermeke között létezik ideális esetben. Viktor kedvence a vakvezetősdi. Egyszer az ő szemét kötik be, és akkor csak Shacóra és a pórázt vezető segítőjére hagyatkozhat. Másszor benne kell a „vaknak” bíznia, akit nemcsak a kezével, hanem szavakkal is vezetnie kell. Óvatosan lépked, de látszik, a bizalmatlan fiú már a múlté: felengedett egy idegen felnőttel szemben is.

Ikertestvére, Krisztián azt a hasonló elven működő játékot szereti, mikor ő bújik el valahova, és a kutyáknak kell megkeresnie.

Mikor Krisztián belép a szobába, leül Shacóval szemben, és a homlokát a labrador nagy busa fejéhez nyomja. Az óra végén is külön szertartás, míg simogatásokkal elbúcsúzik a kutyáktól. Ez a viszony komoly munka eredménye. „A klasszikus terápiákban a kutyát szeretetakksiként használják, és gyakorlatilag bármit el kell tűrnie. Mi is szeretetbombának szánjuk őket, de az nem hatalmazza fel a gyereket, hogy bárhogyan hozzányúlhasson a kutyához. A gyerek az első alkalommal nem vetődhet rá a kutyára. Meg kell éreznie a pillanatot, mikor az állat a barátja lesz, egyre könnyebben csinálja meg neki a feladatot, vagy ő kezdeményezi a bújást” – ismerteti Noémi a folyamatot, ami az emberi kapcsolatokban kialakuló kötődést modellezi.

Ebbe az elválás is beletartozik, hiszen a terápia meghatározott ideig tart. „Búcsúajándékként mindenkiről készítünk pár közös képet a kutyákkal. A képek sok erőt adnak nekik. Van olyan gyerek, aki ezzel alszik. Egy másik azt kérte, szedjünk ki szőrt Sekóból, és abból font magának karkötőt – mondja a pszichopedagógus. – Az egész életük tele van veszteséggel. Nagyon fontos, hogy megtanulják szépen kezelni a búcsút, hogy a múltjukat el tudják engedni és meg tudják gyászolni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!