A norvégiai merényletek logikus következményeképpen kerültek a figyelem előterébe Nyugat-Európa „jobbszélső” pártjai, amelyeknek egy része – talán a többsége – határozott sikertörténetet tudhat maga mögött.

 
fotó: Schmidt János

Ilyen magában Norvégiában a Progresszív Párt, amelynek egy ideig Breivik is tagja volt, és amely szívósan folytatja agitációját a muszlimok és a külföldi bevándorlók ellen: így kapott 27,9 százalékot a legutóbbi parlamenti választáson, és ezzel a törvényhozás második legnagyobb pártja lett. Az északi-skandináv térségnél maradva komoly tényező lett a Svéd Demokraták, az Igaz Finnek Pártja, amelyre legutóbb a választók 19 százaléka szavazott, valamint a dán Néppárt, utóbbi érte el a közelmúltban a határőrizet „EU előtti” rendjének visszaállítását, amely nem csituló, tovább gyűrűző vitát keltett Európában. A sikersztori kategóriájába sorolható a svájci Néppárt is, amely mára az ország legnagyobb pártja. Komoly eredményeket ért el az olasz Északi Liga, amely Észak-Olaszország legnagyobb pártja, rá legutóbb 2,7 millió voksot adtak le. A holland Szabadság Párt a szavazatok 17 százalékát kapta meg a legutóbbi választáson, és 9-ről 24-re növelte képviselői számát. A belgiumi flamand Vlaams Belangra az ország flamand lakta területein a jogosultak 12,5 százaléka szavazott. Sikeres volt két talán legnagyobb európai szélsőjobboldalinak mondható párt: az osztrák FPÖ a legutóbbi elnökválasztáson Ausztria második legnagyobb pártja lett, a leadott szavazatok 16 százalékával, a francia Nemzeti Front pedig a 2007-es 4,3 százalékát 11,6 százalékra növelte a választásokon, és a friss közvélemény-kutatások szerint, ha most lennének elnökválasztások, akkor jelöltjének, Marine Le Pennek jobb esélyei lennének, mint a hivatalban lévő Sarkozynek.

Persze a szélsőségesek sem egyformák, pártjaik között a különbségek igen nagyok: ez összefügg politikai struktúrájukkal, hagyományaikkal, sajátos kultúrájukkal.

A két nagy például, a francia és az osztrák a legutóbbi időkig szinte szóba sem állt egymással. Mégis e pártmozgalmak esetében látszik közös nevező: az új európai szélsőjobb, szabadulván a korábbi náci emlőktől, alkalmazkodásra törekszik a 21. század új realitásaihoz. (Ebben tehát ellenkező módon lép fel, mint a magyar Jobbik vagy a bolgár Ataka.) Legtöbbjüknél például a szélsőjobbhoz fogalmilag kötődő korábbi antiszemita, Izrael-ellenes jelleg eltűnik. Az alkalmazkodás nehezen meghaladható példája Le Pen névhez fűződik. A mára a stafétabotot lányának átadó idős francia pártvezér kifejezett antiszemita politikusként kezdte pályáját, Izraelben holokauszttagadónak minősítették. Lánya, Marine ráerősített a francia lakosság és az Afrikából bevándoroltak szembenállásának kulturális-vallási vonatkozásaira, legutóbb az izraeli Haarec című lapnak nyilatkozva megfogalmazta változó alapelvét. Izraelt, mint mondotta, továbbra is bírálni kívánja, de ez nem jelent antiszemitizmust, hiszen „a Nemzeti Front mindig cionista volt, és védte Izrael jogát a létezéshez”. Új szemlélet jellemezte azokat a jobbszélső képviselőket, akik egy nagyobb jobboldali delegáció tagjaiként látogattak a közelmúltban Izraelbe: ott volt az osztrák FPÖ, a holland Szabadság Párt és a flamand Vlaams Belang elnöke is. Ez talán a leglátványosabb, de nem az egyedüli változás: a régi poggyász más elemeit is elhagyták útközben. Egyebek között e pártok szóhasználata, stílusa is jelentősen változott, közeledett a mainstreamhez, a centrista jobboldal szellemiségéhez.

Megjegyzendő, hogy ez kétoldalú közeledés volt, némely centrista párt is „lépett egyet” a jobbszél nézetei felé. Utóbbi trend tehát nemcsak az EU Lajtán inneni felén képzelhető el. Az viszont látható, hogy a Lajtán túl ma egyetlen jobbszélső párt sincs az EU nemzeti parlamentjeiben, amelyet jogosan lehetne a neofasiszta jelzővel illetni.

Az új jobbszél közös, tartós jellemzőinek sorában elsőnek a tradicionális idegenellenesség említhető, ennek a gazdasági válság és a munkahelyek hiánya különös hangsúlyt ad, másodiknak pedig az ebből levezethető iszlamofóbia. Utóbbinak gyökerei részben aktuálpolitikaiak, a muszlim lakosság részarányának gyors növekedése okán keletkezett félelmeket kívánják meglovagolni. Ez a félelem a 2001. szeptemberi merénylet óta felerősödött és kiváló táptalajul szolgált – máig is – az extrémizmus számára. Az iszlamofóbiának megvannak a maga egyértelmű közös „filozófiai gyökerei” is. Samuel Huntington nézetrendszeréből ragadták ki azt, hogy a muszlim világnak azért vannak „véres határai”, mert természeténél fogva csakis antagonisztikus viszonyra képes más kultúrákkal. Ehhez járul az úgynevezett „újnacionalizmus” is. A „régi”, amely a határkérdések (Németország keleti határai, német–francia határvita, olasz–osztrák-vita Dél-Tirolról stb.) megoldatlanságára hivatkozott, mára gyakorlatilag megsápadt vagy eltűnt. Viszont az „újnacionalizmus” a nemzeti identitás védelmében emel szót a gazdaságban, politikában és a kultúrában egyaránt, támadva szinte mindent, ami a globalizáció címszava alá vonható.

Ez a támadás a hagyományos pártok és vezető elitjeik ellen együtt jár a pártok saját döntéshozatalának „korszerűsítésével”, ami alatt a centralizálás értendő: a vezetőnek – aki valójában inkább vezér – meghatározó kompetencia biztosítása, szemben a korábbi kollektivista vezetés gyakorlatával. A nagypolitikai befolyásra törő szélsőéges pártok megteremtették a populista pozíciónak megfelelő vezér figuráját.

Ami a Breivik-jelenségre való pártreagálást illeti, elmondható: a norvég tömeggyilkos kapcsolata egy másik közeghez – az internetes honlapokhoz, blogokhoz – sokkal direktebb volt bármilyen pártkontaktusnál. Olyan világ a szélsőséges honlapoké – mondta a minap a BBC kommentátora –, amelyet gyors változás, növekedés és a befolyásoló képesség komoly erősödése jellemez. Tegyük hozzá: olyan világ, amely általában véve a fentebb említett pártokénál összehasonlíthatatlanul radikálisabb, szélsőségesebb. Maga Breivik – aki a norvég lapok beszámolói szerint napi nyolc-tíz órát „lógott a neten” – a legharcosabb radikális honlapok vitáinak ismert résztvevője volt. Ilyen a legnagyobb táborral rendelkező Gates of Vienna, (Bécs kapui) amelynek bannerén ez olvasható: „Bécs ostromakor 1863-ban az iszlám eltökélte a keresztény Európa lerohanását. Mi, ma egy nagyon régi háború új szakaszához értünk”. A hálón Breivik gyakran kifejezte teljes egyetértését Európa talán legismertebb megrögzötten szélsőséges bloggerével, Fjordmannal. Nem véletlen, hogy nincs keresztnév, ez egyszerű álnév, amely alatt a Breivik „szellemi tejtestvére” blogolt. A CNN a napokban vallotta be, hogy nem volt képes megtudni Fjordman valódi nevét. E blogger legnevezetesebb írásában az arabok által uralt Európa képét vetíti előre, feltételezve, hogy a kontinens elitje teljesen aláveti magát a muszlimoknak, hiszen máris „minden harmadik francia újszülött muszlim”.

Breivik teljesen otthonosan mozgott ebben a közegben. Szerzőként azokhoz az iszlamofóbiásokhoz húzott, akiket állítólag szoros kapcsolatok fűznek az amerikai keresztyén fundamentalista jobbosokhoz, és a fennálló hagyományos kétpártrendszert bíráló, és az éppen zajló amerikai költségvetési vitát a hozzájuk húzó képviselőkön már érdemben befolyásolni képes Tea Party mozgalomhoz. A szélsőjobb blogokat direkt kapcsolatok fűzik a gyorsan szaporodó különböző radikális polgári kezdeményezésekhez, és ezekkel összhangban gyakorolják a gyűlöletbeszédet. Ezek után nem csoda, hogy pontosan úgy, mint a szélsőjobb pártok, az érintett honlapok is azonnal elhatárolódtak a tömegmészárlás „őrült tettesétől”, miközben azt azért elismerték, szinte mindaz, amit Breivik feljegyzéseiben saját szellemi krédójaként rögzít, majdhogynem bármelyikük soraiban tettenérhető lehet. Joggal írja le az iszlámellenes média ismert médiakutatója, Sabine Schiffer, hogy bizonyos, az interneten olvasható mondatok még akkor is erőszakra hívnak fel, ha formálisan csupán ilyen és ehhez hasonló kérdéseket tesznek fel: „Mikor teszünk végre valamit Európa iszlamizálása ellen?”

Nem ő az egyetlen, aki mindezek alapján arra tesz javaslatot, hogy a szólásszabadság fogalmát pontosítva húzzanak határvonalat, amely bizonyos csoportok egyértelmű uszító tartalmainak megjelenését meggátolhatja. Mind többen ismerik föl: amíg hatvanas-hetvenes évek terroristái még elsősorban a bulvársajtó és a televízió képernyőjét használták céljaikra, ma ezek mellett az internet a legfőbb eszköze – kapcsolati hálóként – a csoportépítésnek, valamint a széles körű befolyásolásnak, és ebben a közegben valóban „szabad a gazda”. Ha ez nem változik, akkor kevés a garancia arra, hogy a tragé­diák a jövőben elkerülhetőek lesznek.

 

Iulian Urban román szenátornak pártjából való kizárását és a román parlamentből való távozását sürgeti az európai szocialisták parlamenti csoportja, miután a törvényhozó az Európai Unió vezetőit tette felelőssé a norvégiai merényletért. Urban internetes naplójában azt vetette az EU vezető politikusainak szemére, hogy „ráerőltették az európaiakra a multikulturális eszmét”, és nem szálltak szembe az „iszlám gyarmatosítással”. Ezáltal pedig mintegy elősegítették olyan bűncselekmények megvalósulását, mint amilyen az Anders Behring Breivik által elkövetett robbantás és ámokfutás volt Norvégiában. Köszönetet mondtak Anders Behring Breivik norvég merénylőnek oslói tettéért az interneten a csehországi szélsőségesek. A White Media hírportálon megjelent levelet a cseh rendőrség már elemzi.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!