Szigetcsép Tököl után, de még Ráckeve előtt található, a Csepel-sziget közepén. Technikailag a kunsági borvidékhez tartozik, és a fellelhető dokumentumok szerint már a 17. században termesztettek itt szőlőt. Bortermő területe alig több mint 300 hektár, ennek egyharmada ma már a Gál családé. Vagyis amolyan nagybirtokosfélének számítanak errefelé, bár – ha őket kérdezik – ezt semmiképpen nem tartanák fontosnak kiemelni.

Ha lehet alkalmatlan időben érkezni vendégségbe, akkor mi a lehető legrosszabbkor toppanunk be: egy borongós szeptemberi hajnalon, két esős nap között, ami tudvalevőleg „őrültek háza” békeidőben is. Hát még szüretkor. „Szia Feri, megyünk a fiatal kékfrankosba, oda gyertek majd utánunk!” – igazgatja Gálné Dignisz Éva a napszámba érkező környékbelieket. Aki késik, az telefonon kapja az ukázt. A borász jobb kezében mobil, a balban egy műanyag vödör. Előbbit aztán le se teszi, amíg ott vagyunk. Beszélni is legfeljebb öt percet lehet vele megszakítás nélkül, mert akkor biztosan hívja valaki, hogy melyik táblában kezdjenek, hány láda ment fel a traktorra, lerobbant a kombájn és megérkeztek a lacháziak. Dél körül kérdezem, hogy dolgoztak a mobiltelefon előtti időkben? Azt mondja, fogalma sincs, már nem emlékszik rá. Talán kiabáltak – akkoriban még jóval kisebbek voltak a léptékek.


A papa álma

Éva és férje, Gál Csaba a Kertészeti Egyetemen jöttek össze, a nyolcvanas évek közepén. „Melós családból jöttem, első generációs mezőgazdász vagyok. Esztergályos édesapámnak volt fél hektár ezerjója. A szíve mélyén mindig szőlész szeretett volna lenni, azt hiszem, én az ő álmát teljesítettem be.” Csaba az egyetem után azonnal a szigetcsépi állami gazdasághoz került. Hogy milyen kis nüanszok határozzák meg egy család sorsát: azért döntött a Csepel-sziget mellett, mert itt kapott szolgálati lakást. Éva Budafokon, az akkori Promontornál kezdett laboránsként, Malya Ernő mellett (ő később a Nyakas főborásza lett).

1991-et írunk, javában tart a privatizáció, viszonylag könnyű földhöz jutni. Csaba jól ismeri a helyi viszonyokat, belevágnak tehát életük nagy kalandjába. Apránként veszik bérbe az állami gazdaság földjeit. Egy hektár, fél hektár, megint egy. 1992–93-ban olyan jó a termés, hogy az akkori másfél hektárból az összes ajtót és ablakot meg tudják venni az épülő érdi házra.

„Igaz, hogy csak 20 forint volt egy kiló szőlő, de a költségek a mostaninak a tizede sem voltak.” Néhány évvel később, amikor az állami gazdaság már szabadulna a földektől, kapóra jönnek Gálék. Megbízhatók, velük egyben lehet szerződni a 120 hektárra. Az első feladat: rendbe rakni az elhanyagolt területet. 1998 és 2004 között kivágják az összes régi, termésképtelen tőkét, és újakat ültetnek. Aztán úgy alakul, hogy a bérbe vett területeket meg lehet vásárolni. Sokat tanakodnak, megéri-e, de aztán csak belevágnak. Így lesznek nagybirtokosok Csepel-szigeten. 700 hektóval kezdik, ma 2500-nál járnak. Igaz, a 100 hektárból csak 76-on terem szőlő, a többi szántó. Vetnek lucernát és édesköményt, tenyésztenek birkát, kecskét és mindenféle baromfit (utóbbi Csaba hobbija… jó, hát nem gyűjthet mindenki bélyeget). És 2011-ben – hogy semmi se legyen egyszerű – megveszik egy barátjuk 10 hektárját a Balaton-felvidéken. „Munkaszervezés szempontjából borzasztóan bonyolult, de csodálatos a terület és szép a bora” – mondja Éva.


Fatmagül és Mészáros Lőrinc

Fél hétkor indul az első traktor a napszámosokkal és a megszámlálhatatlan ládával a szőlőbe. Tegnap is esett, holnap is esni fog, de ma lehet dolgozni. Huszonketten iratkoznak fel munkára. Zömében helybeliek (szigetszentmártoniak, csépiek és újfalusiak), de van, aki ötven kilométert is autózik, biciklizik, buszozik egy napi munkáért. 700 forint az órabér, a Balatonnál egy százassal többet fizetnek. Ott nagy a konkurencia, és még így is előfordul, hogy nem találnak kéziszedőt. Harmincan kezdték augusztusban a szüretet, a többiek szép lassan lemorzsolódtak.

„Mindig ez van, munkást találni a legnehezebb – panaszolja Éva. – 1987-ben, itt az állami gazdaságban is csak lengyel vendégmunkásokkal tudtuk megoldani a szüretet. Lesencefalun meg sokszor inkább választják a közmunkát, mi meg ott állunk ember nélkül.”

A napszámosok – hagyományosan – főleg asszonyok. És általában ötven felettiek. A fiataloknak úgy tűnik, nem pálya a szőlő. Akik maradnak, összeszokott csapat. Fél szavakból megértik egymást: veszik a vödröt, akasztják a kampót a drótra, értő kezekkel válogatják a szedhető fürtöket. Egy sor éppen 326 méter hosszú, hatan négy és fél óra alatt érnek a végére. Az újságírókat nem kedvelik különösebben, néhányan már láttak ilyet, és rosszak a tapasztalataik. „Hazudnak azok mind! – mondja Katika, és sorolja a kollégák bűneit. – A tévékettőt már nem lehet nézni se, mert az egész a parlamenté meg a Timike férjéé, azé a ronda szakállas pasié. A nyomorult emberekkel egyik sem foglalkozik, a Lőrinc pedig megvette a fél országot.

Még az ertéel se mondhatja meg a teljes igazságot, pedig azok biztosan tudják! Lopnak ezek mind, a régiek se voltak jobbak, és azt se írták meg” – teszi hozzá. A többiek egyetértően bólogatnak, de egy jó cigit azért többre tartanak a fölösleges politikánál, úgyhogy inkább csendben kihasználják a tízperces cigiszünetet. A szomszéd sorban Juci néni és Ica néni késhegyre menő vitát folytat a világ alakulásáról. Hogy tudniillik rendes fiú-e Karim, és hogy szereti-e eléggé Fatmagült ahhoz, hogy a férje lehessen. Ica néni 75, Jucika, a szedők doyenje most múlt 77 éves. Amióta az eszüket tudják, itt dolgoznak a szőlőben. Tizenöt évesen kezdték, a gyerekek születését leszámítva azóta nem mulasztottak egyetlen napot sem. Ők az állandó csapathoz tartoznak, nem idénymunkások. Itt vannak nyáron, tavasszal és télen is.

„Én nem bánom, hogy így lett az életem, szeretem a szőlőt. A gyerekeim és az unokáim mind iskolázott emberek, nekik biztosan több lehetőségük lesz – mondja Ica néni. – A múltkor az egyik unokám kijött velem a szőlőbe, és a végén azt mondta, neki ez tetszik. Mondtam neki, rendben van, maradj itt nyárra, de ne ez legyen az életcélod!” Jucika néni szerint a hosszú élet titka a sok munka. „Úgyis mindig azt mondják az orvosok, hogy mozogjunk sokat, hát itt mozgunk eleget!”

Ilyenkor fél ötig dolgoznak, aztán sietnek haza, hogy le ne maradjanak a kedvenc sorozatukról. Közben a ráckevei csapat feladja, hívják Évát, hogy küldje ki értük a kocsit, hazamennének. „Azt mondják, vizes lett az egyik lány ruhája. Hát miért nem jöttek vízállóban, a vak is látja, hogy eső után minden csupa víz?!” – dohog Éva, de azért küldi az autót. És szól Timinek, az intézőnek, hogy fizessen fél órával többet az asszonyoknak, hátha akkor holnap is eljönnek.

A kézi szedés majdnem tízszer annyiba kerül, mint a gépi, de a minőségi borhoz az kell. A kézi szedők viszont szépen lassan kivesznek, ha Ica néni és Jucika nem jön többet… na, abba belegondolni is rossz. „Egyre több helyen szednek géppel, de egy csúcskombájn 60-80 millióba is belekerül, az pedig isten tudja, mikor térül meg. De nagyon úgy fest, hogy hosszú távon nem ússzuk meg.” Ha fejlesztenek, azt leginkább saját pénzből teszik. Miközben az Európai Unió és a kormány is milliárdokkal támogatja a borászatokat, Gálék a lassú fejlődésben hisznek. Mindent egybevetve nem vettek igénybe 20 milliónál több támogatást.

„A nagy pénzek mellé oda kell tenni az önerőt, amit a legtöbben bankhitelből oldanak meg. Mi viszont szeretünk nyugodtan aludni” – mondja Éva.


Biarritzból permetezni

A szőlővel, borral mindig van dolog. Kapálni, metszeni, permetezni, szedni, bogyózni, deríteni, palackozni.

Mikor nyaral a borosgazda? „Két-három évente, és leginkább januárban” – mondja Éva. Legutóbb, amikor nyáron voltak „kénytelenek” elutazni, kész őrültek háza volt. Az első unoka keresztelőjére utaztak Biarritzbe. Zsuzsi lányuk férje odavalósi. Alig néhány napot voltak távol, de az idő nagy részét mobillal a kézben töltötték. Nem volt mindegy, hányszor és mikor permeteznek. A francia rokonság megértő volt.

Olyannyira, hogy jogász vejük is otthagyta a tengerparti lakását, és itt talált munkát magának, a Prezinél dolgozik. Zsuzsi pedig a pincészet marketingese (igaz, most gyesen van, de mindennap telefonál, hogy már jönne vissza). Négy nyelven beszél, és még a bölcsészkarra járt, amikor megbeszélték Csaba öccsével, hogy ők viszik tovább a gazdaságot. „Nem volt kérdés, ebbe nőttünk bele” – magyarázza Csaba, aki a kertészetin végzett szőlészként és növényorvosként. Még csak 29 éves, de ma már ő intézi a szőlő ügyeit. „Apa adja az ötleteket, és ha tekintélyt kell demonstrálni, akkor is őt hívjuk” – mondja nevetve.

Éva négy évvel ezelőtt – első nőként – megkapta az Év Bortermelője díjat. Előtte még az öt esélyes közé sem került egyetlen nő sem. Boraik évről évre ott vannak a legjobbak között, rozéjuk 2012-ben a rozé-világbajnokság aranyérmese lett. Azt mondják, a csepeli terület semmivel sem rosszabb, mint a Balaton-felvidéki.

A vakteszteken sokszor találják jobbnak az itteni bort. Ráadásul itt, a két Duna-ág között soha nincs aszály.

Aki szőlővel, borral foglalkozik, az legalább négy-öt évre előre tervez. Gálék legközelebbi terve a gyöngyöző bor („most nagy divatja van!”) és a pezsgő. „Egyszer, még egyetemisták voltunk, Csabával letöltöttünk kétszáz palack ezerjó pezsgőt. Mindent megcsináltunk vele, amit kellett, elég szép ital lett. Még megvan az utolsó néhány palack. Ha elkészül az első saját pezsgőnk, azokkal ünnepelünk majd!”
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!